Chapter 28: The Consecration of the Throne
A kő hidege átjárta a csontjait. Bruce ott feküdt, jóval Shiva eltűnése után is, amíg a combjaiban érzett remegés alábbhagyott, és légzése vissza nem tért a kontrollált, ritmikus mintázathoz. Erre a ritmusra koncentrált. Be, ki. A négyig számolt. A disszociáció eszköz volt, és most brutális pontossággal forgatta, elhessegetve az állati szégyent, a nyers fizikai erőszakot. Ő egy részek rendszere volt. Néhány részét felhasználták. A központi rendszer megmaradt.
Feltápászkodott. Nadrágja szakadt anyaga lazán lógott. Nem törődött vele. Felállt, biztos lábakkal, és arcát a fenti galéria legsötétebb zugába fordította. Tudta, hogy ott van. Abban a pillanatban, hogy Shiva elment, érezte a figyelő jelenlétét, egy másfajta csendet, a jázmin és az ózon illatát, amely áthatolt a szex és az olaj szagán.
– Egy szemléltető példa, drágám? – A hangja elhalkult, mézes tűsarkúban. – Vagy csak apám diagnoszta, aki az anyag épségét vizsgálja?
Talia nem az árnyékból ereszkedett alá, hanem egy bíbor lámpásfénybe. Egyszerű, fekete selyemköntöst viselt, lazán megkötve. A köntös a mozdulatával együtt szétvált, felfedve combja sápadt, erőteljes vonalát. Haja leengedve, sötétség zuhataga omlott a halvány selyemre. Szeme nem együttérző volt; vad, birtokos kíváncsiság csillogott benne.
– Semmi olyat nem árult el, amit ne tudtam volna már – mondta Bruce rekedtes, de nyugodt hangon.
– Tényleg? – Talia körbejárta, mint egy ragadozó, amely felméri a zsákmányát, amelyet már megsebesített egy másik. – Feltárta, hogy a denevér híres fegyelme védőbástya a vágy ellen. De a tiszta, dísztelen funkció ellen? Összeomlik. A test egy erősebb parancsnak engedelmeskedik. – Megállt előtte, olyan közel, hogy a férfi érezte a hevét. – Az én parancsom erősebb, mint az övé.
„A parancsod egy illúzió. Te csak egy újabb része vagy a tesztnek.”
Mosolya olyan volt, mint egy késszúrás fehéren. „Minden egy próbatétel, Bruce. A légzés is egy próbatétel. A kérdés az, hogy ki kit tesz próbára.” Felemelte a kezét, de nem azért, hogy megüsse, hanem hogy végighúzza a sekély karcolásokat, amiket Shiva körmei hagytak a mellkasán. Érintése elektromos volt, élő vezeték a férfi zúzódásos bőrén. „Vérzel érte. Eljöttél érte?”
Nem rezzent meg. „Ez egy fiziológiai válasz volt.”
– Hazugság – dorombolta. – Azért jöttél, mert egy részed, az a részed, ami a sötétben üvölt, felismert egy felsőbbrendű alfát. Az megadta magát. – Ujjai lefelé siklatak, végigsiklottak a hasán, becsúsztak a nadrágja roncsolt dereka alá. Szeme az övébe szegeződött. – Majd meglátjuk, hogy megadja-e magát nekem.
A keze átölelte. A férfi puha volt, kimerült. Szorítása határozott, mindent tudó. Simogatni kezdte, lassú, könyörtelen súrlódásként. Nem az élvezetről szólt. Ez egy visszaszerzés volt. Egy újraindítás.
– Shiva azt hiszi, leleplezett téged – suttogta Talia, ajkait a férfi füléhez szorítva. – Azt hiszi, megtalálta az engedelmes gépet. De nem ismeri a titkot. A gépben egy szellem lakozik. Egy szellem, amelyik utálja, hogy gép.
Szakértő érintése alatt áruló morajlást érzett, lomha ébrenlétet, ami feldühítette. Elméje Siváról sikoltott, a megalázó ritmusról, az üres felszabadulásról. De teste, amely ostoba és reaktív volt, reagált a más ritmusra, a más szándékra. Talia manipulációja rétegzett, személyes volt. Nem mentes volt az érzésektől; túl volt terhelve velük – birtoklási vágy, kihívás, egy eltorzult vonzalom.
– Látod? – lehelte, és érezte, ahogy a férfi teljesen megkeményedik a kezében. – Nem egy gép. Egy fegyver. És a fegyvereknek előnyben részesített kezeik vannak.
Hirtelen, folyékony mozdulattal egy sima obszidián oszlopnak tolta. A hideg kő megrázta a férfi csupasz hátát. Leengedte a köntösét. Az folyékony árnyékként gyűlt össze a lábánál. Teste a halálos kecsesség remekműve volt, minden sebhely egy mondat az erőszak történetében. Nem adott neki időt a gondolkodásra, az erődítmény megszerzésére.
Egyik erős lábát a csípője köré akasztotta, kezével vezette, majd egyetlen vad, megnyerő csapással ráesett.
– A francba! – zihálta, a szó kiszakadt a torkán.
Feszes és hihetetlenül dögös volt, mint egy sima, szatén satu. A markolatáig szorította, teljesen leült, medencéje az övéhez dörzsölődött. A másik lábával átölelte, és az oszlophoz szorította, karjait a vállára támasztva. Teljesen uralta a helyzetet, szándékos, dörzsölő intenzitással lovagolt rajta.
– Ez nem az ő dolga – sziszegte Talia, arca centikre volt Bruce arcától. Szeme futótűzként ragyogott. – Ez az én közösségem. Bennem vagy, Bruce. Elveszel bennem. A bosszúd, a városod, az igazságos fájdalmad… mind itt fullad el.
Mozdulni kezdett. Nem Siva dugattyúhajtásával, hanem egy gördülő, hullámzó hódítással. Ritmikusan szorította köré, egy mély, belső fejőnyomással, amelynek célja, hogy belülről kifelé bomlassza ki. Pusztítóan bensőséges volt. Ez volt az elmosódás. Ez volt a játék, amitől félt és amitől egyszerre vágyott.
– Látni akartad a sebezhetőségemet – mordult fel, és a csípőjére nyúlt, hús húshoz simulva. – Itt van. Nem a törésben rejlik. Abban, ami nem törik el.
A nő felnevetett, mély, gazdag hangon, ami mindkettőjükben végigrezgett. „Még mindig hazudsz. Olyan kemény vagy a hazugságodért.” Felgyorsította a lépteit, teste a férfinak csapódott, a hang erényes volt és visszhangzott a szent térben. „Gyerünk akkor. Mutasd meg, mi nem törik el. Add ide. Öntsd a megvesztegethetetlen akaratodat a puncimba. Hadd lássam.”
A közönségesség, a puszta istenkáromló parancsolat, úgy hatott, mint egy elsütőbillentyű. A tekercs, ami Shiva arénája óta, Talia kezének első érintése óta szorult, elpattant. Felüvöltött, a düh és a felszabadultság nyers, szűretlen hangjaként, és a lány hátát a szemközti oszlopnak csapta, felcserélve a helyzetüket. Nekiütközött, most átvette az irányítást, és mindketten bedobtak egy-egy írásjelet egy vad vitába.
Lépésről lépésre találkozott vele, körmei végigsúrolták a hátát, friss vért csalva ki belőle. „Igen! Igen! Úgy! Ez aztán az állat! Ez aztán a király!”
Lázálom volt. A súrlódás, a lány verejtékének és a férfi vérének szaga, a lány szájának íze, ahogy ajkait az övéhez szorította. Egy olyan csata volt, ahol az egyetlen győzelem a kölcsönös megsemmisülés volt. Egyedülálló brutalitással dugna meg, aminek semmi köze nem volt a szerelemhez, és mindenekelőtt egy megnevezhetetlen igazsághoz.
A csúcspont hangtalanul érte. Teste megrándult, belső izmai őrült, lüktető görcsökben feszültek körülötte. Szeme tágra nyílt, a férfi szemébe szegeződött, és a férfi nem lágyságot látott benne, hanem ragyogó, félelmetes diadalt.
A szakadék széléről rántotta utána. A szabadulása lopás volt, megadás, a melegség áradata, ami mintha meghiúsult volna. A férfi kimerülten rogyott a nő vállára, homlokát a nőnek támasztva.
Hosszú pillanatokig csak szakadozott lélegzetük hangja töltötte be a teret. A vörös fény mintha a lassuló szívverés ütemére lüktetett volna.
Meglepően gyengéd kezeivel a férfi fejéhez nyúlt, majd suttogó érintéssel megcsókolta a halántékát.
– Most már érted – mormolta rekedten. – Shiva egy eszközt használt. Én pedig egy hitveset vittem magammal. A különbség mindent jelent.
Kibontakozott, hagyta, hogy a férfi tartsa a saját súlyát. Felvette a köntösét, és véglegesen megkötötte. Ránézett, ahogy meztelenül, foltosra festette magát az obszidiánon.
– A gépezetben lévő szellem – mondta. – Az enyém. Emlékezz erre, amikor végrehajtod a kis tervedet a diszpergáló egységgel.
Megfordult és elsétált, magára hagyva a hideggel és a visszhangzó igazsággal. Tudta. Mindig is tudta. És most a saját bőrén írta át a háború feltételeit.
Lecsúszott az oszlop mentén a padlóra. A terv sértetlen volt. A diszpergálóegység vázlata hamisítvány volt, egy hiba, amit felismert és ki akart használni. De a csatatér elmozdult alatta. A cél már nem csak a szökés vagy a szabotázs volt.
Azért volt ez, hogy bebizonyítsa neki, hogy tévedett.
És a legveszélyesebb az egészben az volt, hogy már nem tudta, Gotham, vagy a saját érdekében akarja-e bebizonyítani a lánynak, hogy téved.