Chapter 34: Scene 1

A penthouse ajtaja hangtalanul sziszegve kitárult, feltárva Gotham lázálomszerű látképének panorámáját. Bruce lépett be, a város neonfénye beteges rózsaszín és zöld színekben festette be sziluettjét. A levegő más volt itt – nem az aréna ősi, nyirkos volta, hanem az ózon és a szantálfa feszült, steril illata, amit valami fémes tónus rontott el. Hatalom. Nem kiérdemelt, hanem elvett.

Először nem látta. Aztán egy árnyék vált ki a mélyebb homályból az obszidián bárpult közelében.

Talia a padlótól a mennyezetig érő ablaknál állt, hátulról megvilágítva, csupán egy férfi szabású fehér inget viselt. Az ing nyitva lógott, nem volt betűrve. A szegély a combját súrolta. Az üveg tükörképében tekintete pislogás nélkül találkozott a férfiéval. Egy kristálypoharat tartott a kezében, a benne lévő jég alig csilingelt, miközben lassan kortyolt belőle.

– Megtaláltad a koordinátákat – mondta, hangja halk pengés volt a hatalmas űrben. – A barlang fő szerverén hagytam őket. Több időbe telt, mint becsültem.

Bruce nem szólt semmit. Hagyta, hogy az ajtó becsukódjon mögötte. A kattanás végleges hangja visszhangzott.

Megfordult, és letette a poharat. Mozdulatai lomhák, ragadozók voltak. A póló tátongó volt, felfedve melle sápadt ívét, mellbimbója sötét csúcsát. Hasa még mindig lapos volt, feszes. De valami más volt. Teltség, csendes ragyogás a bőr alatt. A negyven nap még nem telt le, de egy bevált tétel bizonyosságával mozgott.

– Nem válaszokért jöttél – jegyezte meg, miközben közelebb ért hozzá. A márványpadló hideg volt a csizmája alatt. – Azok megvoltak neked. Azért jöttél, mert a nemtudás űrt képezett a tudományodban. És nem bírod elviselni a vákuumot.

Egy lépésnyire megállt. Teste melege elérte a férfit, egy finom hullámként. Érezte az illatát – jázmin, só és az ismerős, sötét fűszer.

„Miért vagyok itt, Talia?”

„Mondd meg te.”

Megfeszült az állkapcsa. A szavak hamuként csengtek a torkában. „A gyerek.”

Lassú mosoly suhant át az ajkán. Nem erősítette meg. Nem is tagadta. Felemelte a kezét, de nem azért, hogy megérintse, hanem a páncélja elejéhez. Ujjai ügyesen és biztosan megtalálták a reteszeket és tömítéseket, amelyeket a ballisztikus becsapódások elviselésére tervezett. De azok nem bírták ki. Darabonként a merev lemezek megadták magukat néma parancsának – a mellvédő, a kesztyűk, a hasizmok. Nehéz, dübörgő puffanásokkal hullottak a padlóra, maga mögött hagyva a megerősített fekete alsóruhát.

A tekintete le sem vette róla a tekintetét. Aztán elmerült.

Nem egy meghajló gesztus volt. Ez egy kivégzés volt. Térdei halk, határozott csattanással csapódtak a márványhoz. Kezei a férfi övére, a csatjára, a cipzárra vándoroltak. A férfi nem mozdult, hogy segítsen. Nem mozdult, hogy megállítsa. Szoborrá vált, a harcból faragva, ahogy a nő kiengedte a farkát a hűvös, kondicionált levegőbe. Már félig kemény volt, áruló vérlüktetés válaszolt a közelségére.

Nem habozott. Nem ugratott.

Kinyitotta a száját, és mélyen magába szívta, egyetlen sima, könyörtelen siklással, egészen a gyökeréig.

A nedves, perzselő hőség sokkoló volt. Megsértés. Megkönnyebbülés. A férfi feje hátracsapódott, nyakában egy izom megfeszült. A nő teljesen körülölelte, orrát a tövénél lévő durva hajba nyomta. Egy halk, torokhang rezegve hasított a torkából a férfi legmélyébe – a tiszta, vad hódítás hangja.

Hihetetlenül mélyen szorította a kezét, torka önkéntelenül is görcsösen vert körülötte. Könnyek gyűltek azonnal csukott szeme sarkában, csillogva a neonfényes homályban. Sűrű, nyálas nyál szökött ki ajka szélein, végigfolyt a férfi hosszán, beborította a heréit, majd a sötét márványra csöpögött. Az obszcén, öklendező hangok hangosak voltak a csendes szobában. Erőltette magát, átölelte a fojtót, hagyta, hogy érezze anatómiájának nyers, szorító küzdelmét, miközben kényszerítette magát, hogy teljesen elfogadja őt.

Egy örökkévalóság után visszahúzódott, egy ziháló, szaggatott levegővétel szakadt szét benne. Vastag nyál- és ejakulációcsík kötötte össze duzzadt ajkait a férfi csillogó hegyével. Felnézett rá, smaragdzöld szemei könnyektől homályosak, de diadalmasan ragyogtak.

– Visszajöttél – suttogta rekedten, érdes hangon. Kinyújtotta a nyelvét, egy széles, mocskos csíkot nyalogatva a férfi hímtagján, összegyűjtve a szennyet. Érezte a saját ízét benne. – Most pedig bizonyítsd be, hogy hozzám tartozol.

Újra magához ragadta, ezúttal nem olyan mélyen, de erősebben, gyorsabban. Brutális, arcbabaszó ritmust adott, a fejét bólogatva, kezével a csípőjét ragadva, hogy egyre mélyebbre húzza a szája nedves markolatába. A hangok állatiasak voltak – nedves pofonok, fojtott öklendezések, kétségbeesett, horkantó lélegzetvétel az orrán keresztül. Nyálával, könnyeivel, az engedelmességével jelölte meg, ami egyáltalán nem engedelmesség volt. Ez egy billogozás volt. Minden torokszorító nyelés egy követelés volt.

Bruce kezei, amelyek eddig tehetetlenül lógtak mellette, végre megmozdultak. Belemélyedtek a hollófekete hajába, nem irányítottak, nem kényszerítettek – csak kapaszkodtak, mintha ő lenne az egyetlen horgony egy billegő világban. Egy nyögés szakadt fel valahonnan a bordái alól.

„Talia…”

Sima, pukkanó hanggal húzta el a farkat. Egy nyálkötél lógott az álláról. „Nem” – lihegte, mellkasa zihált. „Itt nincsenek nevek. Nincsenek maszkok.” A keze a férfi farkára fonódott, hevesen pumpálta, hüvelykujjával előontóval kente be a szivárgó fejet. „Te egy funkció vagy. Te egy mag és egy düh. És az enyém vagy, hogy használhassam.”

Aztán könnyedén felállt, és hátralökte. A férfi vádlija a vérszínű selyemmel borított hatalmas ágy szélének csapódott. A férfi ráesett, az anyag felsóhajtott. A nő átmászott rajta, a fehér inge teljesen szétnyílt. Ráült a csípőjére, puncija lüktető erekciója felett lebegett. Már teljesen átázott; a férfi érezte a belőle áradó forróságot, látta a csillogást a combja belső oldalán.

– Nézz rám! – parancsolta a nő.

Így is tett. A haja vad keretként keretezte kipirult, könnyáztatta arcát. Gyönyörű volt ebben a teljes mocsokban.

Belépéskor megbökte a fejét, majd lerogyott, egyetlen könyörtelen, átható zuhanással magába húzva.

Mindketten felkiáltottak. A lány kibaszottul feszes volt, mint egy sikamlós, tapadó izompazarlás. Az új, mélyreható mélység, amit az arénában érzett, még mindig ott volt, egy forró, barátságos burok, ami mintha még jobban magához vonzotta volna. Őrült, hajtó késztetéssel kezdett lovagolni rajta, minden egyes emelkedése és süllyedése a birtoklás jele volt. Mellei ringatóztak, feje hátravetett, torkában kiálltak az inak.

– Itt laksz most – zihálta, miközben körmei a férfi mellkasának kemény felületébe vájtak. – Ebben a hőségben. Ebben a pulzusban. Nem abban a kibaszott barlangban. Bennem.

Szavai kibogozták a férfit. Csípője felemelkedett, hogy találkozzon vele, olyan erővel fúródott bele, hogy megremegtette az ágykeretet. Összeolvadásuk sima, húsos hangja betöltötte a szobát. Kezdte elveszíteni önmagát, önuralmának gondosan felépített szerkezete megrepedt egy olyan szükséglet szeizmikus súlya alatt, amelyet soha nem engedett meg magának. Ez több volt, mint fizikai. Egy olyan igazságnak való behódolás volt, amelytől félt: hogy a küldetése egyfajta éheztetés, és a nő egy lakoma, amely elpusztíthatja őt.

„Érzem” – nyögte, ritmusa kiszámíthatatlanná, megtörtté vált. „Érzem, hogy… meg akarsz tölteni. Tedd meg. Tedd meg! Pumpáld a kibaszott örökségedet a méhembe. Add nekem, amit megtagadsz a világtól!”

Az orgazmus úgy érte, mint egy roham. Belső falai összeszorultak, könyörtelen, tejelő görcsök sorozata szakadt fel a tüdejéből, ami egy elfojtott kiáltást szakított ki. Ez az övét is beindította. Egy utolsó, őrlő lökéssel kiürítette magát, egy forró, ömlő rohamként, amelynek úgy tűnt, nincs vége, mélyen a termékeny sötétségbe zuhant, amelyet a lány a saját területének követelt. Remegett az erőszaktól, egy nyers, üres felszabadulástól, ami kevésbé tűnt élvezetnek, és inkább ördögűzésnek.

A lány a férfi ziháló mellkasára rogyott, mindketten csúszósak voltak az izzadságtól, fűrészes leheletűek. Odakint folytatódott a város néma neonfénye.

Percek teltek el, vérzett a testük között a forróság.

A hangja, amikor megszólalt, lágy, elemző volt, már mérföldekre volt a távolságból. „Tegnap megjött a vérvizsgálat eredménye. A genetikai markerek… megbízhatóak.”

Bruce felnézett a sötét mennyezetre. Az üresség érzése visszatért, most már szélesebbre tárult. Olyan volt, mint egy edény, kiürülve.

„Most mi van?” – A saját hangja idegen volt számára.

Talia megmozdult, felemelte a fejét. Nedves ujjával végigsimított a füle kagylóján.

– Most – mondta – várj. És azon tűnődsz, melyik részem fog legközelebb érted jönni – a gyermeked anyja vagy a Démon lánya. – Lecsúszott róla, a kapcsolat megszakadása hirtelen hidegrázást okozott. – Tíz perc múlva bezárul mögötted az ajtó.

Meztelenül sétált a fürdőszoba felé, mint egy királynő, aki visszatér a szobájába. Bruce a rongyos selyemben feküdt, az ózon és a szex íze sűrűn a szájában érződött, városának látképe közömbösen és örökké éhesen bámult vissza rá.