Chapter 38: The Throne of Submission
A fekete márványlap hője Bruce térdébe szivárgott, tompa ellenpontként a benne lángoló kemencéhez képest. Az aréna csendje eltűnt, helyét a nedves, ritmikus testcsapkodás és Talia rekedt, parancsolt lélegzete vette át felette. A fáklyák csapkodtak, élesen kiemelve a szobrot, ahogy a lány rajta lovagolt, teste sötét fogyatkozásként a boltozatos mennyezet előtt.
Még mindig feldagadt volt a szüléstől, hihetetlenül feszes, mint egy véraláfutásos, forró selyem. Csípőjének minden egyes beesése egy meghódítás volt. Pinája birtokló, izmos lüktetéssel szorította magához, egyre mélyebbre húzva őt abba a gyengéd, traumatizált forróságba.
– Érzed – sziszegte rekedtes hangon. – Érzed a romlást, amit okoztál. Most pedig vállald fel a francba!
Kezét a férfi vállára támasztotta, körmei friss duzzanatokat húztak a régi sebekre. Mögötte egy új jelenlét: csendes, megfontolt. Szantálfa és hideg acél illata. Shiva úrnő.
Bruce megrándult, amikor egy nedves, lapos nyelv brutális csíkot nyalt le a heréiről az izzadságtól csatakos hímtagján keresztül, majd eltűnt Taliában. A behatolás elektromos volt, megalázó. Megpróbálta elcsavarni, de Talia lefogta, és belső izmainak vad szorításával mozdulatlanná tette.
– Maradj csendben! – parancsolta Talia, nem neki, hanem Sivának. – Ő gondoskodik. Mi elveszünk.
Shiva válasza egy halk, vidám zümmögés volt a gátján. Aztán nyelve visszatért, pontosabban, a feneke feszes övébe döfve. Nem meghívás volt. Ez egy invázió volt. A határok áthágása, olyan abszolút, mint bármelyik penge. Az egész teste összeszorult, a sokk és a nem kívánt, szédítő izgalom csapott fel a gerincén.
Talia érezte. Elvigyorodott, sápadt arcán vad hasadás hasított. „Igen. Ott. Nincsenek itt pajzsok, Kedvesem. Nincsenek páncélok.” Ráharapott a férfi nyakának és vállának találkozási pontjára, nem szerelmes harapásként, hanem követelőzően. Fogak szakadtak fel a bőrön, a réz íze elöntötte a száját. A férfi felnyögött, a fájdalom fényes, tisztító csillagként derengett fel az érzéki káoszban.
Csapdába esett közöttük: Talia emésztő heve előtte, Shiva könyörtelen, megalázó orális támadása mögötte. Shiva nyelve egyre mélyebbre, kitartóbban nyomult, egy nedves, fürkésző ujjal áttörte, amitől a csípője kontrollálatlanul rángatózott. Talia kihasználta a mozdulatot, rácsapódott, és egy fojtott, torokhangú kiáltással a markolatáig sújtotta.
– Most! – vicsorgott Talia, ritmusa kiszámíthatatlanná, vaddá vált. – Töltsd meg a bölcsőt, amit szétszedtél. Oltsd el! Most!
Túl sok volt. A túlingerlés, a fájdalom, a mélységes helytelenség, fia első kiáltásának szelleme, ami még mindig visszhangzott a kamrában. Az önuralom darabokra hullott. Egy nyers, szakadt kiáltással érkezett, a látása elhalványult. Lüktetett benne, mély, tehetetlen megadásként, minden egyes görcsöt kitépett belőle a kettős szorításuk megsértése.
Talia ott tartotta, lassú, szoros fodrozásokkal fejte, míg a férfi megpuhult és túlérzékeny nem lett. Végül egy sima, obszcén hanggal felemelkedett, testnedveik és saját vérük keveréke csöpögött a férfi térdei közötti fekete márványra. Felállt, remegő lábakkal, de királyi tartással, és lenézett a férfi meghódolásának bizonyítékára.
Shiva visszahúzódott, és nesztelenül felállt. Kézfejével megtörölte a száját, arcán klinikai vizsgálat tükröződött.
Bruce előrebukott, a kezébe kapaszkodva, a tüdejében kapaszkodó levegővel. A fizikai üresség sokkoló volt. A szex és a vér illata elsöprő volt.
– A rituálé kiegyensúlyozott – jelentette ki Talia, hangja visszanyerte nyugalmát. Egy sötét kendő után nyúlt, és olyan közönnyel törölgette meg magát, ami sokkolóbb volt, mint bármilyen szenvedély. – Életet adtál. Megerősítetted a köteléket az utóhatásban. Az edény lezárva.
Bruce felemelte a fejét. – Ő nem egy edény. Ő egy gyerek. Damian.
Talia tekintete egy árnyékos mélyedésre tévedt, ahol egy néma őr állt az alvó csecsemő felett. „Mindkettő. Egy csata eredménye. Egy háború díja, amit még mindig vesztésre állsz.” Közelebb lépett, lehajolt, suttogó hangon. „Azt hiszed, ez megaláztatás volt? Ez egy emlékeztető volt. Te egy eszköz vagy az alkotásban. Egy szükséges, biológiai alkotóelem. Az akaratod lényegtelen. A bűntudatod az üzemanyag.”
Kiegyenesedett. „Shiva felügyeli majd az első kiképzési alapelveit. Te visszatérsz a városodba. Eljátszod a szereped. És amikor készen áll, meglátod, mit kovácsoltunk a gyengeségedből és az én elszántságomból.”
Bruce talpra állt, teste mintha elhasználódott volna. A mélyedésbe nézett, a kicsi, összegömbölyödött alakra. Egy szerelem, amit nem tudott érezni, egy felelősség, amit megtagadtak tőle, egy fegyver, amit a sötétben élesítenek.
„Ha azt hiszed, hogy csak úgy elsétálok…”
– Meg fogod tenni – vágott közbe Talia, hangjában jeges véglegességgel. – Mert ha most megpróbálod elvenni, meghalsz. És akkor valóban csak az enyém lenne. – Megfordult, meztelensége egyfajta páncélként verődött vissza rá. – Menj. Gondoskodj az omladozó Gothamedről. Nekünk is el kell kezdenünk a saját munkánkat.
Shiva úrhölgy csak figyelt, mint egy szellem a zseblámpa fényének szélén, máris felmérve a csecsemőben rejlő lehetőségeket, a fájdalom és az egyensúly első leckéit.
Bruce gépiesen öltözködött. A ruha minden egyes darabja hazugságnak érződött. Mielőtt beleolvadt volna az alagutakba, Talia volt az utolsó, aki kiemelte Damiant a kísérő karjaiból. Nem ringatta. Vizsgálta. A zseblámpa fénye elé tartotta, mintha egy újonnan kovácsolt penge keménységét ítélgetné.
A bejárat hideg levegője úgy csapott le rá, mint egy ítélet. Egy gyerekért jött. Lelkének egy darabját otthagyta abban a szobában, és magával vitte azt a biztos, hátborzongató tudatot, hogy a háború valami sokkal személyesebbé és sokkal átkozottabbá változott.
Lelkének egy darabját otthagyta abban a szobában, és magával vitte azt a biztos, hátborzongató tudatot, hogy a háború valami sokkal személyesebbé és sokkal átkozottabbá változott.
A barlang hűvöse soha nem érintette meg igazán a testét, de most egy mély, belső hidegséget érzett, ami a csontjait rágta. A gyár felé vezető alagutakban megáll, és ökölbe szorított képeit a nedves kőfalnak támasztotta. A könyöke fájt. A válla vérzett. A gátja fájdalmasan lüktetett Sivanek nyers emlékétől. A levegőt szagolta, próbálva kitörülni az ózon, a vér és a női nedvek vegyületet, ami a torkába tapadt. Nem ment el. Csak egy pohár vízhez hasonlóan keveredett a gépolaj és a penész szagával. az illat kísérte végig a közel egy órás utat Batcave legalsó Ez a fokozatig.
Itt, a teljes sterilizáló fényben, a szaga láthatóvá vált. Vérfoltok az öltönyén. Két hosszú, vékony csík a nadrágján, száraz és ragacsos. A sajátja és Taliaé. Alfred felvette a fejét a főkonzolról. A férfi szeme, amire általában egy éles, aggódó intelligencia volt ráírva, most lapos és átlátszó volt, mint egy réteg jég. Meglátta a foltokat. Megértette.
– Fel kell mennem – mondta Bruce. A hangja távolinak hangzott, mintha egy szakadék másik oldalán állna.
– Igen.
– Az érzékelők közül egyiket sem aktiválta senki.
– Azt megbízható forrásból tudom.
Ez volt minden. Alfred nem kérdezett semmit. Bruce a zuhany alá lépett a felszerelés-teremben, a forró víz perzselően csapódott a harapásnyomokra a vállán. Dörzsölte a bőrét egy érdes tusfürdővel, amíg pirosra nem sodorta. A fájdalom éles és tisztított. Még mindig érezte Siva nyelvének pontos nyomását a végbélen, ahogy behatolt, és Taliát a méhében, ahogy kiürítette az ereit. Megtörölte magát. A tükörben az arc egy idegen volt – tűző, üres szemek, egy szigorú vonal a szája körül. Fogta a sebkezelő készletet. Varrta össze a vállát hozzáértő, mechanikus mozdulatokkal anélkül, hogy érzéstelenítőt alkalmazna volna. Minden öltés egy visszaszámolás volt: egy, a pénisze visszahúzódása Talia sérült hüvelye után; kettő, Siva lehelete a nyakában; három, a vérszag a fekete márványon.
Egy fekete harisnyát és egy egyszerű edzőnadrágot vett fel. Lehuppant a vízszintes rúd elé a nehéz edzőteremben. Felvette a rúdat. Húzódzkodni kezdett. Az első tizenöt könnyű volt, a teszt csak egy hang nélküli gépet. Aztán a hasizmai kivágódtak, emlékeztetve a brutális összehúzódásokra, amikor Talián lovagolt. Leereszkedett, ökölbe szorított kezeivel a hideg betonpadlón. A tüdeje kiabált. Visszament a rúdhoz. Fel, le. Fel, le. Izmai égették magukat tej savasságába. A háta izmai görcsbe rándultak az előző órák fizikája miatt. Még mindig nem állt meg.
Mert amikor megállt, hallotta. A halk, rekedt kiáltást. Damian első lélegzete, egy rövid, felháborodott panasz a vér és a sötétség ellen. Hallotta Taliát, ahogy azt mondja: "A kötés még nem teljes." A takarók sikolyt hallották. Érezte, ahogy egy szál haj súrolja a combját, ahogy Shiva mozdulatlanul áll mögötte.
Egy zaj tört be a memóriákból – a fémsuszogás finom csikordulása a rács mögött. Nem az egyik automatizált ajtó volt. Valaki jött le a karbantartási lépcsőn, amely csak egy fizikai kulccsal volt elérhető a Rosewald tér felől. Bruce lábujjhegyen ért földet, hang nélkül. Egyetlen mozdulattal elkapott egy nehéz, acél rúdat a szerelőpadról. Nem volt Bat-készülék. Csak egy súly. Egy eszköz.
A zökkenő lépcső alján egy árnyék várt. Nem bújt meg. Nem rohant előre. Csak állt. Aztán előlépett a munkalámpa sárga ívébe. Talia. Egyszerű fekete edzős ruhát viselt, haj laza kontyban volt. Arcán semmi fáradtság, semmi posztszülési gyöngeség nem látszott. Csak az ismerős, megfigyelő nyugalom. A kezében egy hosszú, keskeny, termék bőrből készült táska lógott.
– Hogy jöttél be? – kérdezte Bruce. A hangja rekedt volt a terheléstől.
– Megtartottam a kulcsot, amit Hong Kong-ban szereztem. Azt hiszed, mindet visszaadtam?
Odament a vízszintes rúdhoz, és ráakasztotta a táskát. Feltárta a tetejét. Belül, puha bíbor szövetben, Damian aludt. Arcát a sötétből barna bőr és sűrű, fekete szempillák borították. Mellkasa enyhén emelkedett és süllyedt. Bruce szíve egy üres, fekete üregben megállt.
– Mit hoztál ide? – suttogta erőszakkal.
– Nem hoztam. Hagytam. Az első teljes éjszakára. A rituálénk szükséges, hogy a szülői energia része legyen a kezdeti otthonnak. Itt van a tied.
– Nem bírod ki egy éjszakát nélküle?
Talia felemelt a szemöldökét. – Szentimentális vagyok. Nem gyenge. Az a gyermek megismert mindent, amit eddig birtokolnom kellett. A szívverésemet. Hangomat. Izmainak feszültségét a harc közben. A nyers, fizikai bűntényét a fogantatásnak és a szülésnek. – Közelebb lépett. – Ismer téged is. A hangodat, amikor elöntöttél. Izmaid remegését a megadásodban. De ez a hely… ez a barlang… itt nincs hangja. Egy hiányosság. Ezt ki kell javítani.
– Nem fogok itt altatni egy gyerekkel a Batcave-ban.
– Nem kérdeztem. Bevezettem.
Bruce keze megszorította az acélrudat. A düh, az a tisztított, ölő düh, amit olyan sokáig táplált, végül felbukkant. De az volt a baj, hogy nem ölő volt. Szétszóródott volt. Félelemmel és valami őrült vággyal teli, hogy újra megérintse azt a kis hajfonatot a babafejen.
– Vidd vissza Shiva-hoz. Vidd vissza a Ligához.
– Késő. – Talia mozdulata gyors és folyékony volt, mint mindig. Egyik pillanatról a másikra közel volt hozzá, keze a férfi mellkasán. Nem ütött. Simogatta. Tenyerével a szívverésére tapadt. – Tudod, mit mond a tested. Úgy ugrik, mint egy ostorcsapás, amikor közel vagyok. Ez nem gyűlölet. A végtagok vérében nem létezik gyűlölet. Csak kémia. Igény.
– Ez nem…
– Nézz rám, és mondd, hogy nem akarod újból megbaszni a padlón, és hallani, ahogy sikoltozol, akkor a fiad az egész helyiségben hall téged. Nézz rám, és mondd, hogy nem kívánod meg a szagomat a bőrödön.
Nem nézett rá. A gyermek felé nézett, aki aludt, mint egy apró titok a táskában. Talia keze lecsúszott. aztán visszafelé ment. Ujjai a harisnya széléhez értek, majd alámásztak. Nem volt rajta más. Fogta a férfi kezét, és mélyen a nadrágja elé süllyesztette, úgy, hogy tenyerével a sűrű, göndör szőrzetre tapadt. Aztán mélyebbre.