Chapter 40: The Heir's First Lesson
Az illat csapta meg először. Nem ózon, nem izzadság. Jázmin és szantálfa, ami méregként hasított át a steril barlanglevegőn. Bruce megdermedt az ütés közepén, a gyakorlóbot centikre lebegett a holografikus bűnöző vibráló halántékától. Nem kellett megfordulnia. Gerince pontosan tudta a tekintetet súlyát.
„Lágy a formád.” Talia hangja visszhangzott a megfigyelőplatformról, egy klinikai vizsgálat hangja. „A bal csípő három centiméterrel lejjebb az előretolódástól. Ez kompenzálja a derékszalag meghúzódását. Az Aréna otthagyta az ajándékait.”
Leengedte a botot, hologram kialudt. Végre megfordult. A nő a fő számítógépes bank árnyékában állt, nem Liga-köpenyt viselve, hanem elegáns, matt fekete taktikai felszerelést, amely tükrözte az övét. Szabálysértés volt látni, hogy a nő az ő küldetésének sziluettjét viseli. Haja hátra volt fogva, szigorúan, kiemelve arca éles vonalait.
– Tűnj el innen! – mondta kifejezéstelenül, kiürítve az elmúlt hat hónap nema rettegésének hangjából.
Nem törődött vele, ragadozó kecsességgel ereszkedett le a fémlépcsőn. Tekintete végigpásztázta a kiképzőmodulokat, a fegyverállványokat, a padlón lévő halvány karcolásnyomokat. „Egy önostorozás kolostora. Milyen vicces. Katedrálist építesz a fájdalmadnak, és erőnek nevezed.” Megállt az elsődleges kiképzőállvány előtt – egy nagy, megerősített acélváz, „X” alakú, biztosított ellenállási gyakorlatokhoz és alkalmanként extrém kényszerű gyakorlatokhoz használnak.
„Furcsa a biztonsági rendszered. Nyolc perc alatt tizenhét réteget kerültem meg.” – Végighúzta az ujját a hideg acélon. „A barlang mindenkinek suttogja a magányodat, aki tudja, hogyan kell meghallgatni.”
Bruce nem felé mozdult, hanem hogy elfogja, közé és a Barlang szíve közé helyezkedjen. – Hat hónapot mondtál.
– Hazudtam – vont vállat apró, dühítő mozdulattal. – Egy gyerek fogalma, az idő. Semmit sem jelent kapcsolatot, amit építünk. Fejlődik. Tanul. Hallania kell az apja hangját. – Az övén lévő tasakból előhúzott egy kicsi, elegáns audio adóvevőt. Kattintott.
A hang azonnali volt, áthatolt a barlang zümmögésén. Damian sírása. Nem egy újszülött gyenge nyávogása az arénából, hanem egy csecsemő erősebb, követelőző jajveszékelése. Visszhangzott a kövön, mint egy tehetetlen, élő szirén.
Bruce gyomra összeszorult. „Kapcsold ki!”
„Miért? Ez a te utódod. A te véred. Ez a létezésed folytatásának hangja. Örömmel kellene fogadnod.” – A rádióadót egy konzolra helyezte, hagyva, hogy a kiáltások betöltsék a teret. „De mégsem hallod, ugye? Hallasz egy problémát. Egy komplikációt. Az irányítás kudarcát.”
„Mit akarsz, Talia?” – a kérdést összeszorított fogakkal mondta ki.
„Engedelmesség.” Egy túl gyors mozdulattal, amit már nem is tudott követni, a keze az övére ugrott, és egy kapszulát hajított a férfi lába elé. Nem füstként robbant fel, hanem egy sűrű, csillogó, mikroaeroszolizált nyugtatófelhőként – egy Liga-formulaként, amelyet a hagyományos lélegeztetőgépek megkerülésére terveztek. A férfi hátrahőkölt, de túl későn. Szédítő gyengeséghullám rándította meg a térdét. Nem annyira, hogy elessen, de lelassította, és a világ sűrűnek és távolinak tűnt tőle.
A zűrzavarban ránehezedett. Nem verekedés volt, hanem brutális hatékonyság. Egy nyomáspontos ütés a már amúgy is érzékeny derekára egy nyögést kényszerített ki belőle. Egy lendítéssel kificamította a lábait. Ahogy előreesett, a nő térdével a rekeszizmába vágott, egy suhanással kifújva a levegőt a tüdejéből. Mielőtt a férfi megmozgathatta volna elmegyógyszerezett reflexeit, a nő az „X” alakú keret felé rángatta.
Karjait hátrafeszítették, acélbilincsek – saját bilincsei – sziszegő pneumatikus csattanással szorították a csuklóját. Egy másik bilincs rögzítette a bokáját. Széttárt kézzel dőlt a hideg keretnek, az üres barlangnak nézve, a csecsemő sírása hátulról áradt róla.
– Látod? – mormolta, ajkai a férfi füléhez közel, miközben megszorította a bilincseket. – A szerszámaid. A börtönöd. Épp most alakítottam át őket. – Kezei a férfi mellkasára csúsztak, kegyetlen könnyekkel felszakítva a taktikai ruhát. A hideg barlanglevegő csípte a bőrét. Kicsatolta az övét, lerántotta a nadrágját és a rövidnadrágját a combjáig, fedetlenül hagyva őt. A megaláztatás hideg tűzként hatott.
Küzdött, de az altató és a lekötöző pontos szöge lehetetlenné tette az erőkifejtést. Minden egyes húzás csak megterhelte az ízületeit. Olyan volt, mint egy acélhoz szegezett példány.
Hallotta a saját ruhájának zizegését. Egy cipzárt. A lehulló anyag halk sóhaját. Aztán a melege az övéhez csapódott, hátának sima bőre a férfi megkötözött mellkasához nyomódott. A nő hátranyúlt, keze a férfi farkára talált. Félig kemény volt, egy áruló válasz, amelyet az adrenalin és a nő elkerülhetetlen, mérgező jelenléte szült.
– Emlékszik – mondta, miközben ujjai teljes, merev keménységig simogatták. – A test becsületes teremtmény. Vágyik a saját szennyezettségére.
A bejárathoz vezette. Már vizes volt, olyan csúszós, forró, de mégis fürge, hogy a férfi önutálatában felnyögött. Aztán minden ceremónia nélkül ráhanyatlott, és egyetlen lassú, gyötrelmes csúszással magába húzta.
Tompa csattanással vetette hátra a fejét az acélnak. Tökéletesen illeszkedett, gyötrelmesen feszes, belső izmai kegyetlenül utánozták az üdvözlést. Mozdulni kezdett, nem szenvedéllyel, hanem könyörtelen, dugattyúszerű ritmussal. Fordított cowgirl, megtagadva tőle az arcát, csak azt láthatta, ahogy a feneke emelkedik és süllyed, ahogy hátizmai dolgoznak, sötét haja lengedez.
– Figyelj! – parancsolta, a szó egy ostorcsapásként csengett. – Figyelj, miben vagy. Ez az örökösöd edénye. Ez a picsa, akié vagy.
Egyre gyorsabban ment, minden egyes ereszkedés egy büntető csattanás volt a húson. Párosodásuk nedves, mocskos hangja összekeveredett Damian kiáltásaival a hangszóróból. Az egyik kezét maga mögé nyúlta, körmei végigsúrolták a combját, mielőtt ujjai a herezacskójába értek volna. Magához ölelte, birtoklóan megszorította, majd még erősebben szorította – nem annyira, hogy megbénítsa, de annyira, hogy éles, fenyegető fájdalommal árassza el.
– Érzed ezt? – lihegte, ritmusa megtöretlenül. – A jövőd a kezemben van. Üresen hagyhatlak. Nem hagyhatok semmit, csak ezt a szellemet a gyomrodban. – Még erősebben szorította, a gyötrelem ígéretét sugározva. – Vagy betölthetsz. Azt a kétségbeesett, szomorú magot beleöntheted abba az egyetlen helyre, ahol már nincs értelme.
Előrehajolt, megváltoztatva a szöget, és a férfi felnyögött, ahogy a nő egyre mélyebbre hatolta, egy olyan ponton, ami elektromos gyönyör lökéseit küldte át a fájdalom és a szégyen között. Másik kezével a férfi combjára támaszkodott, hogy erősebb legyen, és vad, elsöprő intenzitással dugta.
– Válassz, Bruce! – sziszegte erőltetett hangon. – Gyere be ebbe az akaratos, termékeny méhbe. Vagy itt hagylak, megkeményedve, fájva és megkötözve, és órákra becsípem fiad éhségét ebbe a barlangba. Hallgatni fogod, ahogy éhezik, miközben te a saját haszontalan vágyadban rothadsz. Mi legyen az?
A kettősség szétszakította. A fizikai érzés elsöprő volt, egy egyre növekvő hullám, amit hónapokig tartó kín és aljas, hormonális szükség táplált. A pszichológiai horror feneketlen kút volt – a sírás, a megkötözés, a teljes leigázottság. Lélegzete szakadozott zokogásban jött. A gyönyör vulkánikus, kitartó és szívós volt a lelkében, amit a nő szüntelen mozgása és kezének a heréin gyakorolt megalázó nyomása váltott ki.
„Én… én nem tehetem…” – suttogás volt, a dac utolsó foszlánya.
– Meg tudod csinálni – vicsorgott, és úgy lovagolt meg rajta, mintha ki akarná törni a keretet. – Meg fogod csinálni. Mire ő. Na, te kibaszott állat! Gyere a fiadért!
Ez volt az utolsó ok. Az orgazmus végigsöpört rajta, egy görcsös, erőszakos megadás. Felkiáltott, egy nyers, törött hang elveszett a barlang visszhangjaiban, ahogy kiöntötte magát a lányba, minden egyes lüktetés egy émelyítő, gyönyörű megkönnyebbülés hulláma volt. Teste kimerülten rogyott a bilincseknek.
Végignyalta, szorosan magához ölelve, amíg a férfi megpuhult és túlérzékeny nem lett. Aztán felállt, és egy sima, végső hanggal elengedte a testét. Megfordult, és nyíltan csillogott a nedvek keveredésétől. Lenézett a férfi meghódolásának nyomaira a combja belső oldalán, majd vissza a tönkrement arcára.
Szó nélkül odament a konzolhoz, és elhallgattatta Damian kiáltásait. A hirtelen beállt csend hangosabb volt, mint az előző zaj.
Gondosan öltözött fel, tekintetét egy pillanatra sem vette le róla. Közeledett, megállva csupán pár centire a férfi ernyedt, fedetlen testétől. Közelebb hajolt, csókja nem a szájára, hanem a homlokára hullott – egy istenkáromló áldás.
– Elültettem a magot – suttogta. – A tanulság folytatódik. A ketrec mindig egy lehetőség. Emlékezz a csendre.
Felvette az adóvevőt, és elindult az alagút felé, amely a földalatti folyóhoz vezetett. Nem nézett hátra.
Bruce a keretről lógott, a hideg átjárta a csontjait. Csak a távoli vízcseppek és a számítógép zümmögése hallatszott, ami most mintha Bruce csípőjének fantomritmusával lüktetett volna. Egyedül volt, saját erődítményének szívében lebegett, a jázmin és saját veresége illatában pácolódva.
Egy árnyék vált el a barlang bejáratától. Alfred ott állt, kezében egy összehajtott takaróval. Arckifejezése nem szánalomról, hanem mély, fáradt fájdalomról árulkodott. Nem lépett oda, hogy elengedje. Egyszerűen csak leterítette a takarót egy közeli padra, némán tudomásul véve a hideget, majd visszavonult, magára hagyva Bruce-t, hogy elviselje a csendet teljes, enyhítetlen súlyát, amit maga mögött hagyott.