Chapter 42: The Throne of Submission

Mozdulata a tökéletes, könyörtelen kontroll tanulmánya volt. Minden egyes lefelé irányuló simítás a perzselő, nedves hőségben gyökerezett, belső izmai gúnyos ritmusban verdestek, ami egy torokhangot csalt elő a torkából. A bársonnyal bélelt láncok a csuklójába haraptak, ahogy erőlködött, nem azért, hogy kiszabaduljon, hanem hogy felemelkedjen, hogy találkozzon vele, hogy valahogy visszaszerezze annak az önrendelkezésnek egy részét, amelyet szisztematikusan lerombolt.

– Látod? – lehelte, hangja rekedtes visszhangként visszhangzott az obszidián teremben. Egy mesterlovas gyakorlott könnyedségével lovagolt rajta, háta ívben, mellei ringatóztak, tekintete a férfira szegeződött. – Ez az egyetlen igazság. A pulzus. Az izzadság. Az állat. A te drága kódod egy fantom. Itt nem létezik.

Nem válaszolt. A vállában érzett feszültségre, a belső égésre, a mindent elsöprő érzésre koncentrált, mintha teljesen felemésztené. Arcát a fekete selyembe fúrta, belélegezve az illatát, amely most már az övével keveredett. A szégyen hideg áramlatként áradt belőle az izgalom tüze alatt. Kemény volt, fájdalmasan kemény, minden egyes zihálással elárulta.

– Nézz rám! – A lány keze kinyúlt, ujjai a férfi állába mélyedtek, hátrafeszítve a fejét. – Nézd, ahogy kiérdemlem, amit kapok. Adtál nekem egy fiút. Most ezt adod nekem. Ez minden, amit adhatsz.

Felgyorsult a léptei. Csatlakozásuk nyálas, obszcén hangja betöltötte a levegővételek közötti teret. Előrehajolt, tenyerét a férfi mellkasán egyensúlyozta, haja pedig beborította az arcukat. Közelről smaragdzöld szemei a meztelen éhség gödreiként ragyogtak.

– Gyere értem, Bruce – suttogta, miközben ajkai súrolták Bruce ajkát. – Gyere be ebbe a „fegyverbe”. Hadd zúduljon bosszúd az ellenségedre. Bizonyítsd be, mennyire értelmetlenek a határaid.

Megrázta a fejét, egy apró mozdulattal. Egy elutasító mozdulattal.

Mosolygott, kegyetlenül, gyönyörűen eltorzult a szája. Megváltoztatta a szögét, szoros, körkörös mozdulattal dörzsölte lefelé, amitől csillagok robbantak fel a szemei mögött. Másik keze a testük közé csúszott, hüvelykujja a csiklójára dörzsölte kétségbeesett, pontos köröket. Elállt a lélegzete. A hidegvére kezdett megtörni a szélein.

– Akkor csak elfogadom – vicsorgott.

Az orgazmus rászakadt. Megmerevedett, egy nyers, szakadt sikoly szakadt fel a torkából. Pinája ádáz, tejelő görcsök sorozatában szorította össze a férfit, elvette tőle az utolsó csepp önuralmat is. A lány látványa – hátravetett fejjel, meggörbült nyakkal, diadalmasan vonagló testtel – volt a végső detonátor.

Egy megtört kiáltással érkezett, csípője annyira felrándult az ágyról, amennyire a láncok engedték. Nem is annyira megkönnyebbülés volt ez, mint inkább megadás, minden – a frusztráció, a düh, a vágyakozás – erőszakos kiürítése a lányba. Hullám hullám után, míg végül teljesen kiürült, kiürült, az ágyhoz szegezte a lány súlya és a saját megadása.

Hosszú pillanatokig csak a szakadozott lélegzetük és a város távoli, elfeledett zümmögése hallatszott a kőfalakon keresztül. A lány a férfi mellkasára rogyott, izzadságtól úszós bőre az övéhez tapadt. A férfi érezte, ahogy a szíve őrült kalapálása lassan lelassul a bordái között.

Nem mozdult, hogy elengedje. Ott feküdt, birtokló súlyként, ujjaival üres mintákat rajzolt a szegycsontján lévő izzadságba.

– Jobb volt – mormolta végül a használattól rekedtes hangon –, mint a barlangodban lévő gép?

A kérdés olyan volt, mint egy szakértő által elhelyezett borotva. Lehunyta a szemét. A hideg, magányos szabadulás emléke, miután a nő otthagyta a Batman-ruhában megkötözve, újabb megaláztatásként hatott rá.

– A francba! – mondta, a szavak mindenféle indulat nélkül, csupán egy színtelen ténymegállapításként.

Halkan felnevetett, miközben feltápászkodott. Leszállt az ágyról, melegének hirtelen hiánya újfajta sebezhetőségként hatott rá. Macskaszerű kecsességgel kelt le az ágyról, anélkül, hogy befedte volna magát. Elővett egy kis kulcsot a faragott fejtámla egyik redőjéből.

– Milyen ékesszóló hála – mondta, miközben közelebb lépett a férfi megkötözött csuklóihoz.

A zárak kattanva kinyíltak. A láncok elcsúsztak, halk, nehéz csattanással hullva a selyemre. Leengedte a karját, sziszegve, ahogy a vér visszaáramlott elgyötört izmaiba és felhorzsolt bőrébe. Felült, a világ kissé megdőlt.

Szégyenkezés nélkül állt előtte, figyelte, ahogy a férfi felméri sebes csuklóit, a hűlő gyomrát, és a veresége teljességét. Odadobott neki egy kendőt egy közeli állványról. Hideg és nyirkos volt.

„Mosakodj meg! Még nem végeztünk.”

Gépiesen megtörölte magát, elméje néma, üvöltő statikus zúgássá változott. Felöltözött, miközben a lány csak figyelte, magára húzta a saját köntösét, és lazán megkötötte. A dinamika ismét megváltozott. A szexuális intenzitás kiégett, valami hidegebb, tranzakciósabb dolgot hagyva maga után a hamvaiban.

– Az arénába – mondta, mintha merev tartásából olvasná a kérdést. – Egy megoldásért jöttél. Meg is kapod. De nem itt. Nem egy ágyban.

Kivezette a hálószobából, csendes, fáklyákkal megvilágított folyosókon át, melyeket mélyen a Gotham alatti sziklába vájtak. A levegő hűvösebb lett, kő nyirkos illatát és halvány, fémes csípősséget hordozva. A távoli zümmögés, amit korábban hallott, egyre hangosabb lett, és hatalmas generátorok mély zúgásává és vízcseppek morajaként oldódott fel.

Egy magas boltíven keresztül léptek be az arénába. Egy hatalmas, természetes barlang volt, amelyet mérnöki munkák erősítettek fel. Obszidián falak magasodtak felfelé, elnyelve a vas falikarokba foglalt, kék lángoló edények fényét. A padló egyetlen hatalmas, csiszolt fekete kőkorong volt, koncentrikus körökkel vésve, amelyet jelenleg finom köd borított. Körülötte emeletes kőpadok emelkedtek a sötétségbe, üresen és várakozva. A levegőben ózon és vasban gazdag vérszellem íze terjengett.

A gyűrű közepén, melyet valamilyen rejtett forrásból érkező magányos halvány fénysugár világított meg, egy alak állt.

Egy magas férfi volt, aki a Liga legmagasabb szintű ügynökeinek sötét, szegmentált páncélját viselte. Teljesen mozdulatlanul állt, hátán keresztbe tett ikerkatanákkal.

– Kiran a neve – mondta Talia, hangja halkan visszhangzott a hatalmas térben. A ring szélén megállt. – Ő Damian elsődleges harcoktatója a harmadik éve óta. Úgy véli, a fiú lelkét meglágyítja a létezésed tudata. Hogy a befolyásod méreg. Kérvényezte… ennek a befolyásnak a megszüntetését.

Bruce tekintete egy pillanatra sem vette le a mozdulatlan harcosról. – És te?

„Én vagyok a Démon Lánya. Minden kérést mérlegelnem kell.” A lány szembefordult vele. Arckifejezése megfejthetetlen volt, a tiszta politikai számítás maszkja. „Helyet akarsz követelni a fiad életében? Az igényt nem suttogják az ágyban. Vérben kiabálják. Győzd le őt.”

– Ez a te teszted? – Bruce hangja halk, rekedtes volt.

– Ez a te esélyed – helyesbített. – Kiran azért harcol, hogy öljön. Engedélyem van rá. Ha meghalsz, a befolyásod problémája megoldódott. Ha megölöd, bebizonyítod a… hatalmadat. Jogod van ahhoz, hogy figyelembe vegyék. A Liga semmi mást nem tisztel.

– És te? – kérdezte újra, élesebb hangon.

Halvány, jeges mosoly suhant át az ajkán. „Figyelni foglak. Ezerszer láttam már harcolni. De még soha nem láttam olyasmiért harcolni, amit igazán akarsz, szabályok nélkül, amik mögé bújhatsz. Látni akarom, hogy néz ki ez.”

Hátralépett, és beleolvadt a boltív árnyékába. „A felszerelésed a bejáratnál van. Válassz, amit akarsz. Az aréna semleges. Nincsenek zavaró tényezők.”

Bruce odalépett a mutatott kupachoz. A szokásos öve, csáklyatartója és néhány nem halálos lövedék. Robbanóanyagok nem voltak rajta. Páncélzata a megerősített ruháján kívül nem volt. Engedmény volt, de csupasz. Becsatolta az övet, érezve, hogy az ismerős súly visszarögzíti önmagába, amit megértett. A szex és a megaláztatás ködös helye hideg, fókuszált ponttá kezdett sűrűsödni.

Rálépett a kőgyűrűre. A pára lehűtötte a csizmáját. Kiran felemelte a fejét. Egyetlen izmát sem mozdította, de most megváltozott az álláspontja, egyik keze egy kard markolatán nyugodott.

– A Batman – dörögte Kiran hangja erős akcentussal az arénában. – A szellem, aki fél a pengétől. Rossz házba jöttél kísérteni.

Bruce nem szólt semmit. Felvette a helyét.

Kiran egyetlen, acélosan sziszegő, csillogó mozdulattal rántotta elő mindkét katanát. A kék fény folyadékként folyt végig a pengéken. „A fiú ígéretesnek tűnik. A vérében rejlő gyengeséged egy olyan hiba, amit ma este ki fogok faragni.”

Megmozdult. Nem egy orgyilkos teátrális ugrása volt egy filmben. Egy pusztítóan hatékony, előretörő sebességrobbanás volt. A kardok metsző vonalak elmosódásává váltak, amelyek célja a feldarabolás volt.

Bruce már oldalra mozdult, az első vágás egy milliméterrel tévesztette el a törzsét. A második azonnal jött, egy fordított vágás, amely a térdét célozta. Átugrott rajta, és a lendületet kihasználva egy forgó rúgást mért Kiran fejére. A harcos lehajolt, a kardok halálos hárításként csapódtak fel, amitől Bruce kénytelen volt elfordulni, egy sekély vágás pedig az alkarján tátongott.

Az üzenet világos volt. Ez nem párbaj volt. Ez mészárosmunka.

Köröztek, csak a csizmák súrlódása hallatszott a nedves kövön és az acél susogása. Kiran ismét támadott, szúrások és vágások könyörtelen sorozatával hátráltatva Bruce-t. Kitérőzött, kanyargott, batarangokkal hárította az ütéseket, a kis fémkorongok élesen csengtek, ahogy elhasadtak vagy félrelökődtek. Nem tudta leküzdeni a távolságot. A kardok a biztos halál zónáját hozták létre a Liga harcosa körül.

Bruce érezte a gyűrű szélét maga mögött. Csapda. Csel balra mutatott, egy súrló vágást mért a tűzként égető bordáira, majd jobbra vetette magát, elgurulva Kiran mellett, és egy pillanatra a kard lőtávolságán belülre kerülve. Könyökkel a férfi veséjébe vágott, majd brutális tenyérrel a rekeszizmára csapott.

Kiran felnyögött, botladozva előrebukfencezett, de hátralendített kardja ösztönös és vakítóan gyors volt. A hegye átvágta Bruce hátát, kettévágva a kevlárt és a bőrt.

A fájdalom egy erős, tisztázó sokk volt. Bruce kihasználta, Kiran lendületét kihasználva megragadta a kardforgató karját, megbénította a könyökét, és teljes erejéből megcsavarta. Csontja elroppant. Kiran sikolya visszhangzott a barlangban. Egy katana csattant a kőre.

De a harcos másik keze már fordított a szorításon, és kétségbeesett, áthúzó csapással hátradöntötte a második kardot.

Bruce meglátta a fényes padló tükörképét. Elengedte a törött kart, és elesett, a penge a gerince helyett a köpenyét hasította át. A földön ollóval levágta a lábait, kirepítve Kiran lábfejét a lába alól.

A férfi keményen elesett. Bruce azonnal rávetette magát, és a kardforgató csuklóját leszorította, másik kezét pedig magasra emelte ökölbe.

Kiran felnézett, arca gyűlölet és fájdalom álarcaként húzódott meg, törött karja groteszk módon meggörbült. Egy olyan nyelven káromkodott, amit Bruce nem ismert.

Megállt. A halálos csapás a levegőben lebegett. Talia szavai visszhangoztak. Ha megölöd, bebizonyítod az igazad.

Ez volt a pénznem, amivel kereskedett. A belépőjegy ára.

Átnézett az árnyékok felé, ahol tudta, hogy a nő áll. Érezte, ahogy figyeli, vár, és méri vágya mélységét a kódja erejéhez képest.

Egy mélyebbről érkező ordítással