Chapter 36: Scene 1
Hat óra a csöpögő sötétségben kifacsarta a szájából az ízt, de az emlékét nem. A szervizalagutak labirintusa a régi Gotham-víztározó közelében köpte ki, a hajnal első szürke fénye belevörösödött a város örökös ködébe. Az árapály bejáratán keresztül tért vissza a barlangba, a Denevérszárny hajótestét átmosó folyóvíz mit sem tett azért, hogy letörölje a kéznyomát, amely még mindig a bőrébe égett.
Alfred nem szólt semmit, bár a hallgatása olyan volt, mint a kifényesített penge. Egyszerűen csak elvette a félredobott, bűzlő ruhát, és átnyújtott egy táblát. „Egy meglehetősen díszes boríték érkezett vándorgalambbal, uram. Lefuttattam a vizsgálatokat. Nem találtam benne méreganyagokat. Csak papír.”
Vastag pergamen volt, fekete viasszal lepecsételve, amelyre nem Ra's al Ghul démonfeje volt rányomva, hanem egy egyszerű, elegáns „T” betű. A benne lévő üzenet három szóból állt.
A bálterem. Ma este.
Nem aludt. Leereszkedett a barlang adatközpontjába, fantomokat üldözve a Liga pénzügyi mozgásaiban, suttogva híreket Hongkongból és Mumbaiból. Semmit sem talált. A nő már leszállt a földre, de a meghívás egy felemelt periszkóp volt. Azt akarta, hogy a felszínen legyen, saját történelmének burkában.
Wayne Manor bálterme anyja kedvenc szobája volt. A gyilkosságok óta sírbolttá változott, a zongora lepelbe burkolt emlékmű, a parketta pedig porvédő lepedők alá volt rejtve. Nem volt előkészítve. Úgy ment, ahogy volt.
Jeges és könyörtelen eső perzselte a magas ablakokat. Nem Batmanként, hanem Bruce Wayne-ként állt ott, egyszerű fekete öltönyben, nyakkendő nélkül. Az egyetlen fény egyetlen hatalmas csillárból jött, amelynek izzóinak fele lemerült, a másik fele vihar okozta bénultsággal pislákolt. Csipkézett, ringatózó árnyékokat vetett a márványra.
Nem az ajtókon, hanem az erkélyablakokon lépett be, melyeket mintha maga a szél nyitott volna ki. A vihar vele együtt berobbant, esőt szórva a padlóra, a porlepedőket pedig haldokló szellemekként lobogtatva. Zúzódásszínű selyemruhát viselt, olyan sötét, hogy szinte fekete volt, élesre és szigorúra nyírva a kulcscsontjáig. Haját hátrasimította, arcáról hiányzott a földalatti világ csábító játékossága. Ez egy másik Talia volt. Egy tábornok érkezett a feltételekért.
– Nincsenek vendéglátók – mondta, hangja áthatolt az eső zuhogásán. – Nincsenek lelkészek. Milyen takarékos.
„Ez nem társasági esemény.”
„Ez a legtársaságibb esemény, ami létezik.” Lassan átsétált a szobán, sarkai pontos, magányos ritmust kopogtak. „Két entitás egyesülése. Erőforrások egyesülése. Egy szerződés.” Megállt előtte, smaragdzöld szemei visszatükrözték a csillár megtört fényét. „Apámnak kiterjedt feljegyzései vannak. A te vérvonalad, bár érzelmileg satnya, fizikailag erős. Az enyémet a Verem edzette. A gyermek összekötő kapocs lesz. A végső eszköz.”
„A gyerek nem eszköz.”
„Minden olyan” – jelentette ki hideg, színtelen igazságként. „A szerelem az irányítás eszköze. A bosszú a koncentráció eszköze. Ez a… teremtmény, amelyet alkottunk, a sors eszköze. A házasságunk egyszerűen csak kodifikálja a szövetséget, amely ehhez szükséges.”
Benyúlt a ruhája egyik redőjébe, és két egyszerű, széles, matt, csiszolatlan ólomgyűrűt húzott elő. „Nanda Parbat temploma alatti barlangokból. A földelés féme. Elkerülhetetlen súlyú.”
Bruce nem mozdult. „Ez egy gúny.”
„Ez az egyetlen megmaradt őszinte rituálé.” Megfogta a bal kezét. Hidegek voltak az ujjai. „Odaadtad nekem a magodat egy fertőtlenítő és vér szagú szobában. Én pedig a testem táplálékát adtam neked egy gyógyágyon. Ez csak a következő tranzakció. Mondd ki a szavakat.”
A főzenekarról a szemébe nézett. Nem látott benne szerelmet, nem diadalt. Csak egy szörnyű, abszolút szükségszerűséget. Hallotta a hangja visszhangját a föld alól: Te egy edény vagy. Érezte a folyadék fantommelegét a nyelvén. A gyermek már nem volt elvont dolog. Biológiai tény volt, ami benne nőtt fel, amit ő táplált. A fogadalmak már testben öltöttek testet.
– Mondd ki! – erősködött, és egyre szorosabbra fogta a kezét.
„Milyen szavakkal?”
„Bármit is érzel, az igaz.”
Keserű nevetés tört fel belőle, üresen a hatalmas teremben. „Ellenségemnek tekintelek. Függőségemnek tekintelek. Gyermekem anyjának tekintelek. Semmi mást nem ígérek neked, csak konfliktust.”
Egy halvány mosoly suhant át az ajkán. „Megfelelő.”
A nő a vezető gyűrűt a férfi gyűrűsujjára csúsztatta. Megdöbbentően nehéz volt. A férfi a másik gyűrűt vette fel. A nő keze biztos volt. A férfi a sajátjaként ismételte meg a szavait. „Ellenségemnek tekintelek. Hódításomnak tekintelek. Örökségem hordozójának tekintelek. Semmi mást nem ígérek neked, csak a győzelmet.”
A karszalagot az ujjára nyomta. Ez a tett kötelezőbbnek érződött, mint bármilyen aláírt engedély. A csillár hevesen vibrált, szinte sötétségbe borítva őket, mielőtt dadogva visszatért az életbe.
Kész volt.
Egy hosszú pillanatig csak álltak, a házaspár, kezüket még mindig összefonta az ólom hideg súlya. Az eső üvöltve verte az ablakokat.
Aztán a szabad keze felpattant, ujjai a férfi hajába gabalyodtak, és a száját a magáéhoz húzta. A csók egyáltalán nem volt olyan, mint azelőtt. Nem csábítás volt. Hanem emésztőerő. Egy erőszakos, követelőző pecsét a paktumra. A férfi egy pillanatra engedett, majd visszavágott, megharapta a lány ajkát, és megízlelte vére réz ízét, ahogy keveredik az esőcseppekkel a bőrén. Nyelvek és fogak brutális, néma háborúja volt ez.
Elszakadt tőle, zihálva. „Most pedig te vidd véghez. Itt. Halott anyád álmainak padlóján.”
A nő meglökte. A férfi hátratántorodott, sarka egy porlepbe akadt, és elesett, a kemény márvány kiütötte a tüdejéből a levegőt. Mielőtt felállhatott volna, a nő már rajta termett, ruhájának zúzódásos selymét felhúzta, combjai a férfi csípőjén terpeszkedtek. A nő az övét tépdeste, mozdulatai kétségbeesettek és hatékonyak voltak. A férfi megragadta a csuklóját, gurult, megfordítva a helyzetüket. A poros lepedő köréjük tekeredt, pókhálókból és emlékekből álló fátyolként.
A csuklóját a feje fölé szorította, teste ketrecbe szorította az övét. A ruhája a nyakánál elszakadt, felfedve kulcscsontja sápadt, kérlelhetetlen vonalát. Dacosan felnézett, mellkasa zihált.
– Csináld! – sziszegte. – Baszd meg a feleséged, Bruce! Valósítsd meg!
Elengedte a csuklóját, csak hogy lerántsa a szakadt selymet, felfedve a melleit. Dúsabbak voltak, a mellbimbók sötétebbek, a bennük zajló változások térképe. Az egyiket a szájába vette, nem gyengéden, hanem nyers, követelőző éhséggel, fogai a kavicsos húst súrolták. A lány felkiáltott, hátát ívbe feszítve, nem fájdalmasan, hanem dühösen.
Saját ruháival babrált, hogy kiszabadítsa magát. Már így is fájdalmasan kemény volt, az ólomgyűrű hideg, idegen súlyként nehezedett az ujjpercére. Nem gyengéden hatolt belé. Egyetlen, brutális csapással vágott bele, markolatig burkolózva a nedves, fullasztó hőségbe.
– Istenem… igen – nyögte, miközben a feje ide-oda csapkodott a márványon. – Ez az. Ez a helyzet.
Büntető ritmust diktált, minden egyes kalapácsütés a padlóra, a múltra, a lehetetlen jövőre, amibe bezárkóztak. A bőr nedves csapódása visszhangzott a barlangszerű szobában, aljas ellenpontként a vihar szimfóniájával szemben. A lány felvette vele a versenyt, minden ütést csípőjének éles felfelé irányuló rántásával fogadott, sarkai a férfi derekába vájtak, egyre mélyebbre, erősebben ösztönözve őt.
– Érzed? – zihálta, miközben körmei végigmásztak a férfi gerincén. – Tényleg? Ott van. Mindkettőnket megdugodsz.
A trágárság, a nyers igazság, összetört benne valamit. Megtört az irányítása felett. Belecsapott a lányba, mint egy értelmetlen, hajtott gép. Az ólomgyűrű belevágott az ujjába, ahogy megragadta a csípőjét. A lány most sikoltozott, mocskos, dicsőséges dicséretek és átkok sorakozott fel egy tucat nyelven, teste erőszakos, ritmikus görcsökkel szorította körül.
Fulladozó, állatias hanggal érkezett, kiürítette magát a lányba, a aktus kevésbé tűnt megkönnyebbülésnek, inkább egy ünnepélyes, szörnyű fizetségnek. Rátuppant a lányra, verejtékük és leheletük összekeveredett, a lepedőkről szellemszerű porfelhőként szállt fel körülöttük.
Éveknek tűnő ideig feküdtek ott, a vihar kezdett gyengülni. A csillár fénye megszilárdult.
Felemelte a kezét, ólomgyűrűje halkan megcsörrent az övén, miközben ujjai végigsimítottak az állkapocs vonalán. – Kész van – suttogta rekedtes hangon. – Most kezdődik a munka.
Valahol, a ház mély csendjében, egy óra elkezdte ütni az éjfélt.