Chapter 39: The Throne of Submission
A keze beszorult. Acélszalagként szorította a csuklóját, tenyerét a forró, durva szőrzetű domborulathoz szorítva, majd lejjebb, ujjai minden előzetes figyelmeztetés nélkül áthatoltak rajta. Átázott. Feldagadt. A nemrégiben történt brutális arénai utazás begyulladta, és ennek síkos, forró nyoma azonnal bevonta a férfi ujjait.
Felnyögött, egy rövid, éles lélegzetvétellel, ami nem örömből, hanem diadalból fakadt. Szeme fekete tócsákká vált a barlang félhomályában. „Érzed ezt? Ez a kár. Az ajándék. Sír érted. Emlékszik az alakodra.”
Damian halk, szipogó hangot adott ki a sporttáskából.
Bruce megpróbálta visszarántani a kezét. Olyan volt, mintha egy hidraulikus préssel húzná az ember. „Hagyd abba! Ott van.”
– Tanul – sziszegte Talia, és mélyebbre tolta a férfi kezét, mire az ujjai begörbültek a feszes, forró tenyerébe. – Az első lecke: a szükséglet meghaladja az erkölcsöt. A biológia az egyetlen szent szöveg. – Odahajolt, lehelete forró volt a férfi fülében. – Kemény vagy. Lüktetsz. A tested árulója a lelkiismeretednek. Könyörög azért a romlásért, amelynek létrehozásában maga is segédkezett.
Igaza volt. Az undor, a düh és a csontig hatoló fáradtság ellenére a pénisz merev, sajgó vonalként feszült a legyén, reagálva a lány illatára, tapintására, nyers, tagadhatatlan biológiájára. Egy különálló entitás volt, egy szörnyeteg, amit szakértő módon ébresztett fel, és most fojtóláncon tart.
Egy hirtelen, heves fordulattal megpördítette, és a hátát a kiképzőállvány hideg fém tartószerkezetének csapta. A sporttáska groteszk mobilként lógott a fenti rúdról. Térdre rogyott előtte, mozdulatai hatékonyak és könyörtelenek voltak. Nem bajlódott a cipzárjával. Kezei megragadták a melegítőnadrágja és a termo nadrágja övét, és egyetlen brutális mozdulattal lerántották a combjára. A barlang hűvös levegője a férfi fedetlen bőrét csapta meg, majd azonnal szája perzselő forrósága következett.
Egészben kapta el, egyetlen falánk mozdulattal a gyökeréig lenyelte. Semmi művésziesség, semmi ugratás nem volt benne. Támadás volt. Visszaszerzés. A feje vad, dugattyúszerű ritmussal bólogatott, torka körülötte mozgott, minden egyes szívó mozdulat célja az volt, hogy kiürítse, hogy visszaszerezze azt, amivel órákkal korábban megparancsolta neki, hogy töltse meg. A férfi felnyögött, feje tompa csattanással csapódott a fémrúdnak. Felemelte a kezét, beletúrt a hajába, nem azért, hogy vezesse, hanem hogy eltaszítsa, de az erő elszállt a karjaiból. Csak a sötét tincseket tudta ökölbe szorítani, fehér bütykei voltak.
Nedves, obszcén pukkanással húzta el a kezét, egy nyálcsík kötötte össze ajkait a férfi csillogó hegyével. Szeme felcsillant rá. „Úgy ízled, mint az enyém. Olyan ízled, mint mi. Savanyú és eleven.” Kezei a saját fekete felsőjének vállára csúsztak. Letépte, anélkül, hogy teljesen levette volna, csak a melleit mutatta. Teltebbek voltak, mint amire emlékezett, nehezek, az erek kiállóbbak, a mellbimbók sötétek és feszesek. Egy halvány, édes illat hasított át az izzadság és a szex pézsmáján – tej.
– Minden mást elvett – mondta halk, rekedtes hangon. – Elvette a szabadulásodat. Elvetted az örökösödet. Most pedig vedd el a kenyeredet. Igyál.
A nő felállt, egyik kezével a férfi tarkóját fonva, nem simogatásként, hanem kontrolláló szorítással. Arcát a melléhez húzta. A férfi ellenállt, elfordította a fejét, összeszorított állkapoccsal.
– Csináld! – parancsolta, miközben hüvelykujjával a füle alatti nyomáspontra nyomódott, amitől a férfi látása felcsillant. – Vagy elhagyom ezt a barlangot, és hagyom, hogy addig jajgasson, amíg vérzik a tüdeje. Egész éjjel ezt fogod hallgatni a kommunikáción keresztül. A te döntésed, Kedvesem. Oszd meg ezt, vagy halld a szenvedését.
Egy halk, állatias hang szakadt fel Bruce torkából. Legyőzve, kimerülten, kibillent a sodrából, kinyitotta a száját. A nő a duzzadt mellbimbót az ajkaihoz nyomta. Esetlen, mélységesen természetellenes mozdulat volt. A meleg, híg folyadék megérintette a nyelvét. Édeskésen édes volt, fémes felhanggal. Megpróbált visszahúzódni, köpni, de a nő keze vassatuként hatott. Kénytelen volt szopni, nyelni. Minden egyes nyelési rángatás mélyebb erőszak volt, mint bármely fizikai seb. Megaláztatás volt. Nem egy szeretővel, nem egy apával szemben. Egy csecsemővel szemben. Egy függő teremtménnyel szemben. A szégyen, a forró és savas, elöntötte a gyomrát, de a teste, kétségbeesetten és paradox módon izgatottan, válaszolt. Egy rekedt, szakadt nyögés rezgett a nő bőrén, ahogy a csípője előrerántódott, farka, amely siklott a szájából, súrlódást keresett a nadrágja durva anyagán.
Elengedte a nyakát, hagyta, hogy hátradőljön. Egy vékony tejcsík szökött ki a szája sarkából. Figyelte, hideg, elemző elégedettséggel az arcán. „Jó.”
Aztán megfordult, és a kiképzőfelszerelésre támaszkodva megmutatta magát neki. A sporttáska finoman ringatózott a feje mellett. „Na. Fejezd be. Dugd meg a fiad anyját, amíg alszik. Hadd tudja meg, mit szól hozzá. A teremtése ritmusát.”
Ez volt a kés utolsó, émelyítő csattanása. Bruce ott állt remegve, nadrágja a combja körül, a lány teje a nyelvén, a fia centikre tőle. Minden alapelve, a férfi minden egyes maradványa, akivé felépítette magát, ellene üvöltött. De a férfi eltűnt, összetörve abban a fekete márványarénában. Ami maradt, az egy nyers idegszál volt, a trauma és a szörnyű szükség keveréke.
Megmozdult. Megragadta a csípőjét, ujjai az izmába haraptak. A bejárathoz vezette magát, amely még mindig csúszós volt a korábbi költekezésektől és a szüntelen nedvességtől. Nem lépett be lassan. Egyetlen, brutális döféssel csapódott belé, markolatig temette magát abban az ismerős, kegyetlen hőségben.
Talia felkiáltott, nyers, reszelős hangon, ami részben fájdalom, részben győzelem volt. Hátranyomta magát, egyre mélyebbre ölelve. „Igen! Így. Állat. Szörnyeteg. Csináld!”
Szaggatott, büntető tempóval kefélte, csípőjének minden egyes csapása megrázta az edzőfelszerelést, és meglengette a sporttáskát. Damian álmában nyüszített. A hang úgy hasított Bruce-ba, mint egy szúrás, de csak erősebben kefélt tőle, mintha elnyomhatná a gyerek tiltakozását a bőr bőrön csapódásával, Talia fojtott zihálásával.
Hátranyújtotta az egyik kezét, és a férfi combjába túrt, körmei friss vért fakasztottak. „Jelölj meg! Tölts meg! Csináld meg, te gyáva! Adj nekem még egyet! Add ide mindent!”
Szavai őrjítő kántálásként hatottak. Az önuralma megszakadt. A gyomrában lévő spirál összeszorult és darabokra tört. Az orgazmus egy szerkezeti összeomlás erejével hasított belé, egy csendes, görcsös üvöltés zárta el a mellkasát. Mélyen belefújt, látása egy elmosódott szürke szikla és a sötét, izzadságtól nedves haja közötti alagútra szűkült.
Előrerogyott, homloka a gerincének súrlódott, kimerülten, üresen, belélegezve a szex, a tej és az ő illatát. A barlang csendes volt, csak a szakadozott lélegzetük hallatszott. Lassan elhúzódott tőle, hagyta, hogy kicsússzon. Megfordult, és kifürkészhetetlen zöld szemeivel nézett rá. Nem mosolygott. Egyszerűen csak felnyúlt, könnyedén leakasztotta a sporttáskát, és a vállára vetette.
Megigazította a ruháját, eltakarta a mellét. „Az első lecke befejeződött. Hallotta az alaphangot. Ez nem vigasz. Ez konfliktus. Ez az igazság.”
A karbantartó lépcső felé indult, biztos és nesztelen léptekkel. A lépcső aljánál megállt, hátra sem nézve. „Hajnalban visszaviszik a bölcsődébe. A következő óra hat hónap múlva lesz. Készülj fel.”
Aztán eltűnt, elnyelte a lépcsőház sötétsége.
Bruce lecsúszott a fémoszlopon a padlóra, melegítőnadrágja még mindig a bokája körül tekeredett. A hűsítő folyadékpocsolyában ült, a száját még mindig beborította a teje édes, émelyítő íze. A kezeire nézett. Remegtek. Magasan fentről, gránit és föld rétegein keresztül, egy denevér halk, magányos sírását vélte hallani. Vagy talán csak a szél zúgása volt, vagy valami benne történt, ami végre helyrehozhatatlanul eltört.
Egy árnyék vetült rá a fő platformról. Alfred ott állt, kezében egy tálcával, egy pohár vízzel és egy szendviccsel. Az öregember arca komor, faragott emlékmű volt. Szeme végigmérte a jelenetet – Bruce meztelen állapotát, a padlón heverő bizonyítékokat, testtartásában a teljes kétségbeesést. Nem szólt semmit. Egyszerűen letette a tálcát egy közeli munkapadra, a porcelántányér acélfelületen koppanásának szokatlanul hangos hangja volt a csendben.
Aztán Alfred megfordult és elsétált, magára hagyva Bruce-t a hatalmas, visszhangzó sötétségben. Az üzenet világos volt: némely romot még az ő hatalmán kívül eső módon sem tudott megtisztítani.