Shadows of the Demon's Daughter

Chapter 2: The Chase Continues

A márvány emléke billegett a hátán. Bruce áthaladt a Barlang homályán, a szerver bankok halk elégiát dúdoltak. A ruha pecsétjei sziszegtek, ahogy lehúzta, felfedve a csípőjén lévő zúzódások térképét, a mellizmain a körmök halvány, félhold alakú nyomait. Húsz percig állt a zuhany forró permete alatt, próbálva eltörölni a nő illatát, a belső szorításának érzését maga körül. Úgy kapaszkodott hozzá, mint egy parazita.

Alfred egy tányér ételt hagyott érintetlenül a munkaállomáson. Az öregember hallgatására Bruce nem tudott mit válaszolni.

Megpróbált dolgozni. Az Árnyak Ligája mozgásáról szóló adatfolyamok a Narrowsban gördültek át a fő monitoron, értelmetlen szimbólumokká olvadva össze. Ujjai, amelyek általában olyan precízek voltak a billentyűzeten, vastagnak és ügyetlennek érezték magukat. Folyton azt a pillanatot látta maga előtt, amikor az orgazmusa átszakította, ahogy a lány tekintete az övét tartotta, győzedelmesen és éhesen. Nem a szex ürítette ki. A térdelés volt az. Az önkéntes behódolás. A lány kinyitott benne egy ajtót, és most egy huzat süvített be rajta, hidegen és ismeretlenül.

Órákkal később újra felöltözött, a kevlár és a grafén második bőrként hatott, ami kevésbé páncélnak, inkább ketrecnek érződött. A városnak szüksége volt a szimbólumra. Neki szüksége volt a csuklyára. Belevetette magát a gothami éjszakába, a szél csapódott a formázott mellvértnek.

Három órán át járőrözött. Megállított egy rablótámadást a Boweryben. Lefegyverzett egy drogüzletet az Iceberg Lounge mögötti sikátorban. Mozdulatai hatékonyak, sőt brutálisak voltak. Több csontrepedés hallatszott a kelleténél. Az árnyékok ritkábbnak tűntek, az éjszaka kevésbé abszolút. Egy olyan nyugalmat kergetett, ami nem akart eljönni.

Ekkor látta meg. A Denevérjel, amint rideg fehér éket hasít a Központi Körzet feletti szmogon keresztül. Gordon.

Felkapaszkodott egy magasabb kilátópontra, a katedrális közelében lévő, vízköpőkkel díszített párkányra, hogy megtervezze a leggyorsabb útvonalat. Csizmája éppen akkor ért földet az eső áztatta párkányon, amikor a hang megszólalt, folyékonyan és vidáman a mögötte lévő sötétségből.

„A biztos úrhoz rohansz, szerelmem? Milyen… kötelességtudó.”

Megpördült, ösztönei lángoltak benne. A nő egy magasabb kősziklán ült, sziluettje kirajzolódott a közeli LexCorp cégér neonfényében. Most funkcionális harci bőrruhát viselt, fekete és testhez simuló bőrt, haját szorosan hátrafonva. Úgy nézett ki, mint ami valójában: fegyver.

– Ez a tetőtéri felfordulás taktikai hiba, Talia – morogta, miközben hangmodulátorával kavicsokat szórt a feszültségre. – Túl nyitott. Nincsenek menekülési útvonalak.

„Ki mondta, hogy szökni akarok?” Összeesett, és hangtalanul leguggolt, tíz méterrel arrébb. A szél közöttük csapkodott, ózonillatot sodorva közéjük. „Láttam a jelet. Azt hittem, megnézem, ahogy dolgozol. Korábban… szétszórtnak tűntél. Reméltem, hogy visszatért a koncentrációd.”

„El kell hagynod Gothamet.”

– Vagy mi? Ledobsz erről a tetőről? – Elmosolyodott, fehér villanásként a félhomályban. – Mindketten tudjuk, hogy nem fogod.

Aztán mozdult, nem a tetőtéri lakás csábító portyázásával, hanem a Liga halálos, megtakarított kecsességével. Egy csel volt, majd egy csattanó elölről érkező rúgás, amely a férfi állát célozta. A férfi hárított, az ütés vibrált az alkarján. A lány berontott a nyílásba, könyöke a férfi torka felé csapódott. A férfi hárított, és egy döféssel válaszolt, amelyet a lány megvető könnyedséggel hárított.

Fekete örvényléssé váltak feketén, blokkolt csapások és éles kifújások szaggatott ritmusává a város nyögése között. A férfi erősebb volt, nehezebb. A nő gyorsabb, egy szellem. A kése megjelent a kezében, nem az előző ünnepi tőr, hanem egy rövid, brutális, borotvaéles acéldarab. Kinyalta, nem azért, hogy öljön, hanem hogy megcsonkítson. Hogy levetkőztessen.

A penge a vállánál belemélyedt a testhezálló ruhája varrásába, és olyan hanggal hasított át a megerősített anyagon, mintha vászon szakadna szét. Hideg levegő simogatta a bőrét. Megragadta a csuklóját, megcsavarta, de a lány a saját lendületét kihasználva megpördült, másik kezével tenyerével és sarokkal a rekeszizmait mért. Levegő robbant ki a tüdejéből.

Miközben a férfi megtántorodott, a nő kihasználta az előnyt. Egy láblendítéssel kirántotta a lábát a férfi alól. Keményen a tető kavicsára zuhant, az ütés egy döntő fél másodpercre megbénította. A nő egy pillanat alatt rávetette magát, térdei a bicepszét szorították, testsúlyát szakértő módon elosztotta, hogy mozdulatlanná tegye. A kés hegye közvetlenül a szeme alatt, a motorháztető alsó szélének súrlódott.

– Látod? – suttogta, arca centikre volt az övétől. – Elterelődik a figyelme.

Egy gyors, megfontolt mozdulattal lehúzta a kést. Az átszakította a férfi ruhájának elejét a gallértól a szegycsontig és a köldökig, gyümölcsként hámozva szét a páncélt. Az éjszakai levegő sokkként sújtott fedetlen mellkasára és hasára. Küzdött, de a nő térdei satuként szorultak rá, szabad kezével pedig a fejét a kavicsra csapta.

– Ne küzdj az elkerülhetetlennel, Bruce! – A hangja parancsoló volt. Félrehajította a kést; az elszáguldott a sötétségbe. Kezei a férfi övére tévedtek, megtalálták köpenyének nehéz csatját. Egyetlen heves rántással kitépte a megerősített memóriahabból a darabot.

Mielőtt felfoghatta volna a szándékát, a lány a nyaka köré hurkolta a köpenyt. Átkeresztezte a végeit, megtámaszkodott a lábával, és meghúzta.

A világ egy rohanó, összeszorult pánikba olvadt. A köpeny széle a légcsövébe fúródott. Fekete foltok táncoltak a látótere szélén, amelyet teljesen kitöltött a lány – az arcán lévő vad koncentráció, a halántékán gyöngyöző verejték. Ez nem a tetőtéri lakás volt. Ez büntetés volt. Egy visszaszerzés.

Ahogy az eszmélete elkezdett foszladozni, a nyomás enyhült. Egy vékony, égető levegőcsík szivárgott a tüdejébe. A nő feszesen tartotta a köpenyt, mint egy pórázt, miközben áthelyezte a testsúlyát. A másik kezével megrántotta a férfi ruhájának és saját testpáncéljának maradványait, kiszabadítva keményedő farkát a hideg levegőbe. A megaláztatás teljes volt, fehéren izzó parázs a gyomrában.

Nem fáradozott azzal, hogy levegye a bőrruháját. Egyszerűen csak lehúzta az elejét egy éles ráncolással, felfedve sima hasát és alatta a sötét hajszálakat. Fölé helyezkedett, a köpenyt még mindig feszesen markolta, fojtófogása kérlelhetetlen ígéret volt.

– Ellen akarsz állni? – vicsorgott, miközben a hidegvére nyers és dühös volt. – Akkor állj ellen. Küzdj ellenem. Csak még jobban eláztatok tőle.

Egy brutális, lefelé irányuló csapással vezette be magába. Átázott, belső heve megdöbbentő ellentétben állt az éjszakával. Egyetlen csapással markolatig vitte, hódítva. Egy zihálás szakadt fel belőle, ami fojtott hanggá változott, miközben a nő megigazította a köpeny szorítását, majd ismét megszorította.

„Valahányszor megfeszülsz” – ígérte, miközben mozogni kezdett, kemény, súroló ritmussal, amely illett a távoli szirénák lüktetéséhez –, „jobban veszlek. Ezt teszed velem. Állattá teszel.”

Vad, kérlelhetetlen intenzitással lovagolt rajta. Minden lefelé irányuló döfés erőszakos cselekedet volt, csípőjének minden egyes döfése igényt támasztott. A köpeny volt az eszköze. Amikor a férfi ívbe nyúlt, hogy lerázza magáról, a nő még szorosabban húzta, elvágva a levegőt, míg végül hátraesett, megtörve. Amikor egy nyögés hagyta elfojtott torkát, egy kicsit meglazította, egy slukkos levegővel jutalmazva, amely az ő és a város rothadásának ízét árasztotta.

A férfi kezei, melyeket a térdei fogtak be, tehetetlenül ökölbe szorultak. Öröm, szégyen és rettenetes vágy fonódott össze, minden egyes büntető csapással fokozódva. Belső izmai szorosan körülvették, fejtegetve, követelőzve. Szabad kezével megragadta az állkapcsát, arra kényszerítve, hogy ránézzen. Smaragdzöld szemei ​​vadak, tébolyultak, ragyogóak voltak.

„Ebben az enyém vagy” – kántálta, zihálva. „A városod viselheti a szimbólumot. De ez… ez a kibaszott állat, amit ketrecben tartasz… ez az enyém. Gyere értem. Most.”

Még egyszer utoljára, vadul megrántotta a köpenyt. A világ a torkában égető érzésre és az ágyékában érzett lángoló nyomásra szűkült. Egy fojtott, félig zokogó üvöltéssel tört ki benne, teste fékezhetetlen hullámokban rángatózott alatta. A tetőpont egy roham volt, egy megadás, ami kevésbé tűnt élvezetnek, és inkább egy rendszerhibának.

Ahogy a görcsei alábbhagytak, a lány követte, saját kiáltását éles, győzedelmes hangként elnyelte a szél. Reszketve ölelte körül, kifosztva őt. Egy hosszú pillanatig csak a szaggatott, összefonódó lélegzetük és Gotham örök zümmögése hallatszott.

Lassan meglazította a köpenyt. Úgy hullott le a torkáról, mint egy halott valami. A hideg levegő beáradt a tüdejébe, köhögésre késztetve. Felemelkedett róla, a szakítás olyan érzés volt, mint egy sebészeti beavatkozás. Felállt, bőrruháján felhúzta a cipzárt az egyesülésük bizonyítékára, mozdulatai visszanyerték folyékony önuralmukat. Lenézett rá – elterülve, rongyos öltönyében, kitéve az elemeknek és a tekintetének.

Nem tudott mozdulni. Nem tudott beszélni. Úgy érezte, mintha teljesen ki lett volna zsigerelve.

Talia felvette a félredobott köpenyét. Furcsa, szinte ünnepélyes gondossággal összehajtotta, majd a nehéz csomagot a mellkasára helyezte, rongyos ruhája fölé.

– Egy jelkép – mondta kifejezéstelen hangon, minden érzelem elfojtva. – Egy emlékeztető. Amikor legközelebb meglátod azt a jelet az égen, emlékezni fogsz ennek a kendőnek az érzésére a torkodon. Emlékezni fogsz arra, hogy ki vagy, amikor velem vagy.

Megfordult és a tető széléhez lépett. Vissza sem pillantva, kilépett a sötétségbe, elnyelték a város kanyonjai.

Bruce percekig feküdt ott, a durva kavics a hátába harapott. Magasan felette a Denevérjel tovább égett, vakító, értelmetlen szemként. Végül felemelte ólomkarját, lehúzta mellkasáról a köpenyt, és megragadta az ismerős anyagot. Most idegennek érződött. Szennyezettnek.

Feltápászkodott, minden izma tiltakozott. Ránézett a ruháján lévő vágásra, a saját fedetlen bőrére. Nem egy sebet gyógyított. Egy törést dokumentált.

Felkapta a köpenyt, egyetlen eldobott szerszámát, és az alatta rejtőző Batmobile felé indult. A visszaút a Barlangba néma lesz. Az éjszaka kudarcainak elemzése végtelen. Súlyának, fojtófogásának és hevének emléke pedig kísértetként fog feltűnni a gépezetében, egy hiba az alapzatban, amely arra vár, hogy újra kihasználják.