Chapter 43: The Throne of Submission
A visszatartott ütése utáni csend fülsiketítő volt. Nem béke volt. Üresség.
Bruce elengedte a bérgyilkos szétzúzott csuklóját, majd felállt, hátat fordítva Kiran hason fekvő, ziháló alakjának. A férfi gyűlölettel teli tekintete a gerincébe fúródott, de a fenyegetés semlegesült. Az igazi ítélet az árnyékból jött.
Talia lassan lépett ki a boltívből, köntösének halk suttogása volt az egyetlen hang. Nem nézett Kiranra. Tekintete Bruce-ra szegeződött, egy olyan érzelemmel csillogott, amit a férfi nem igazán tudott megnevezni – nem helyeslés, nem csalódás. Egy dühös, számító érdeklődés.
– Vigyétek a veremhez! – mondta kifejezéstelen hangon, a sötétséghez fordulva. Két alak vált le az oszlopokról, és elindultak, hogy felvegyék a sebesült mestert. Nem nézte végig, ahogy elmennek.
Bruce felé indult, és megállt a kék fénygyűrűn kívül. Bruce lélegzete még mindig szaggatottan jött, a hátán lévő seb forró, sikamlós égként égett. Az alkarján lévő vágás a szívverése ütemére lüktetett.
– Elkaptad – jelentette ki.
"Igen."
„A gerincvelője fedetlen volt. Csak töredéke volt a nyomásnak. Úgy döntöttél, hogy nem alkalmazod.”
„Úgy döntöttem, hogy nem ölöm meg.”
Egy halvány mosoly suhant át az ajkán. „Kegyelem. Gotham pénzneme. Itt nincs értéke. Hiány.” Kilépett a fénybe, tekintete végigpásztázta a férfi vérző hátát. „Gyengeségnek fogja tekinteni az irgalmadat. Ez fogja őt táplálni. A felépülését annak fogja szentelni, hogy megöljön téged, majd megtisztítsa Damiant a „fertőzésedtől”.
„Hadd próbálkozzon.”
– Ó, meg fogja tenni. – A lány elérte az utolsó távolságot, olyan közel, hogy a férfi érezte parfümjének illatát, ahogy áthatolt a vér és az ózon szagán. Felemelte a kezét, és megdöbbentő gyengédséggel megérintette a férfi hátán lévő vágás szélét. A férfi összerezzent. Ujjai nedvesen, bíborvörösen csillogtak a zseblámpa fényében. A lány a férfi vérére nézett a bőrén, majd vissza az arcára. – Ezért az elvért véreztél. Hagytad élni az ellenséget, tudván, hogy ettől erősebb lesz. Ezt az ellentmondást nem tudom legyőzni. Ez a… érzés.
A másik keze kipattant, és megragadta a sebesült alkarját. Hüvelykujja közvetlenül a vágásba nyomódott. Izzó fájdalom hasított az idegvégződéseibe. Összeszorította a fogát, és egy halk nyögés hagyta el a száját.
– Érzed ezt? – sziszegte elhaló, bensőséges és mérgező hangon. – Ez valóságos. Az elv egy fantom. Nem fáj. Nem dugna meg. Nem szaporodik. – Elengedte a karját. – A fiadért jöttél. Egy olyan városért harcolsz, amely darabokra szakítana, ha megismerné az arcodat. Helyet akarsz az életében, de nem vagy hajlandó megfizetni a belépő árát. Az én világom ára. Vér. Nem a tiéd. Az övék.
Hirtelen megfordult, és egy hatalmas obszidiánoszlop mögött megbúvó másodlagos boltív felé indult. – Gyere!
Követte, az adrenalin elpárolgott, mély, fáradt fájdalmat hagyva maga után. A folyosó itt keskenyebb volt, a falak durván faragtak, szórványosan felvillanó narancssárga gyertyák világították meg őket, amelyek faggyú és mirha illatát árasztották. Nem lakóhelyiségekbe vezetett, hanem egy kamrába, ami részben szentélynek, részben stratégiai szobának tűnt. A padlóba egy hatalmas kőtérkép volt berakva, a kontinenseket pedig különböző márványárnyalatokban festették ki. A szoba fejénél egyetlen, impozáns szék állt, amelyet egyetlen fekete bazalttömbből faragtak. Inkább oltárnak, mint trónnak tűnt.
Talia egy fülkében álló rézmosdóhoz lépett, és módszeres gondossággal mosta le a kezéről a férfi vérét. Nem szólt semmit.
– Hol van? – kérdezte Bruce, hangja visszhangzott az üres térben.
„Damian alszik. Három szinttel felettünk. Geometrikus rejtvényekről és kardvívásról álmodik. Nem tudja, hogy az apja a föld mélyében van, és egy megtört emberrel vitatkozik az erkölcsről.” Megfordult, hátradőlt a mosdótálnak, köntöse kissé szétnyílt. „Ma este bebizonyítottál valamit. Nekem. Nem nekik. Azt, hogy az akaratod vasból van, de a kódod az ura. Ezt a sebezhetőséget fogják kihasználni a halálod napjáig.”
„Ez nem sebezhetőség. Ez a vonal.”
– Ez az a határ, amit nem léphetsz át – javította ki, miközben eltolta magát a mosdótól. Ragadozó léptekkel elindult felé. – De te egészen a széléig táncolsz. Meg fogsz dugni rajta. Hagyod, hogy leláncoljalak és addig lovagoljalak, amíg sikítani nem kezdesz. Élvezni fogod az ellenséged karjaiban, mert a hőség valódi, még akkor is, ha a szövetség nem az. – Megállt egy lépéssel arrébb, smaragdzöld szemei lángoltak. – Akarod ismerni ennek a helynek a nyers igazságát? A hatalmat? A szabadságot? Itt van. De el kell fogadnod. Abba kell hagynod, hogy engedélyt kérj egy szellemtől a fejedben.
Szavai olyanok voltak, mint a gyufaszál, amit a frusztrációja, fájdalma, átkozott, rendíthetetlen vágya gyújtósába dobtak. A harc szorosan összetekerte. Kiran megvetése. A könyörtelen pszichoanalízise. Egy kések vermében nevelkedett fiú képe. Mindez egyetlen, éghető igényben olvadt össze az érvényesülésre, egy olyan igazságra, amely egyszerűbb a kódoknál és az elveknél.
Megmozdult.
Nem egy gyengéd ölelés volt. Egyfajta elrablás volt. Kezei a vállára szorítottak, ujjai a selyembe és az alatta lévő izomba haraptak. Látta a meglepetés villanását a szemében, amit gyorsan elfátyolozott a kihívás. Hátralökte.
Megbotlott, térdhajlata a bazalt trón hideg, kemény szélének csapódott. Élesen felnyögött, ahogy visszaesett a hajthatatlan kőbe, a lélegzetét kiszúrta a tüdeje. Mielőtt magához térhetett volna, a férfi ránehezedett, teste a sebzett, vibráló intenzitás ketrecévé változott.
– Ezt akarod? – morogta, arca centikre volt az övétől. – A nyers igazságot?
Kezei babráltak a köntösének övével, és széttépték. A sötét selyem lehullott róla, és a hideg kövön a csípője körül gyűlt. Meztelen volt alatta, bőre ragyogott a gyertyafényben. Nem állt meg csodálni. Tiszta, összpontosított tekintet volt benne. Éppen csak annyira széthúzta a nadrágját, hogy az anyag megfeszült.
Felnézett rá, haja szétterülve lógott a fekete sziklán, mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. „Mutasd meg!” – lihegte, a szavak egyszerre merészség és kérés voltak.
A térde alá akasztotta a kezét, szétfeszítette a lábait, majd hátratolta őket, míg a vádlija a vállához nem ért. Ez a pozíció ívbe húzta a gerincét, teljesen feltárva őt előtte. Látta a sima, izgatott csillogást a pináján, ami annak a bizonyítéka volt, hogy a provokációi a saját vesztét is okozták.
A bejárathoz vezette magát, széles farkának hegyét a forró, nedves bőrhöz nyomta. Nem cukkolt. Nem kérdezett semmit.
Egyetlen, brutális döféssel markolatig beletemette magát.
A torkából feltörő hang félig sikoly, félig győzedelmes kiáltás volt. Teste hihetetlenül szorosan szorította magához, mint egy forró, selymes satu. A hirtelen, emésztő hő sokkoló volt a szervezete számára, erőszakos ellenszere a hideg kamrának. Ott tartotta magát, mélyen, érezte, ahogy a belső izmai kaotikus sokkban vergődnek, és az arcát figyelte.
Szája nyitva volt, szeme tágra nyílt, körmei a sima bazaltot súrolták. – Igen – sziszegte szaggatottan. – A francba… igen.
Mozdulni kezdett. Nem volt ritmus, nem volt technika, csak egy könyörtelen, büntető hajtóerő. Majdnem teljesen visszahúzódott, és újra becsapódott. És újra. Az ereje megremegtette a kőszékben ülő testét, testük csattanása visszhangzott a padlón lévő márványtérképen. Minden döfés egy ördögűzés volt – Kiran gúnyos mosolyából, saját habozásából, a felette lebegő fantomkódból.
– Ez a szabadság, amit értesz? – sikoltotta, miközben a lélegzete is szakadozott volt. – Ez a… ár?
– Ez… ó! – egy előleg – nyögte ki, miközben a feje ide-oda rándult. Csípője felemelkedett, hogy fogadja az ingereket, egyre mélyebbre húzva őket, teste átölelve az erőszakot. – Bassz meg! Bassz meg úgy, ahogy komolyan gondolod. Mintha a tiéd lenne!
Előrehajolt, a megváltozott szög lehetetlenül mélyebbre taszította. Az új pozíció egészen közel hozta az arcát az övéhez. Az egyik keze levált a nő lábáról, és felkúszott, hogy átölelje a torkát. Nem azért szorította, hogy elzárja a levegőt, hanem tartotta, követelte, hüvelykujjával az álla alatt lüktető, kétségbeesett lüktetésre szorítkozott. Egy domináns, birtokló horgony a viharban.
A tekintete a férfira szegeződött, vadul és pislogás nélkül. Abban a pillanatban, hogy a férfi megérezte a nyomást a torkán, egy heves remegés rázta meg. A puncija heves, tejelő görcsök sorozatával szorította rá magát.
– Ó, istenem… Bruce… – A kiáltását elfojtotta a férfi szorítása.
Érezte, ahogy a nő orgazmusa átszáguld, egy kézzelfogható, görcsös hullámként. A szakadék szélére húzta. Túl sok volt látni, ahogy a nő szétesik alatta, miatta, a családja hatalmának ezen a helyén. A forróság, a szorítás, a nyers, sikoltozó valóság összetörte az irányítást.
Egy utolsó, torokhangú, inkább állati, mint emberi üvöltéssel még egyszer utoljára belehajtott, és mélyen belé öntötte magát. A kitörés katasztrofális volt, egy fehér áramütés, ami kevésbé érződött élvezetnek, inkább egy szeizmikus repedésnek. Előrerogyott, homloka a nő feje melletti hideg kőre zuhant, teste megremegett az utórengések alatt.
Hosszú pillanatokig csak szaggatott, összekeveredett lélegzetük hangja hallatszott, ahogy gőzölgött a hűvös levegőben. A szex, az izzadság és a vér – az ő vére – szaga töltötte be a teret.
A világ lassan újra összeállt. A kő hidege átjárta a csontjait. Sebei sajgása visszatért, most már élesebben. Érezte a hátába fájó karmokat, ahogy új barázdákat ástak a régiek helyére.
Elengedte a kezét a torkáról. A lány éles, szívó lélegzetet vett, majd hosszan, remegő sóhajjal fújta ki.
Kihúzta magát belőle, hirtelen üres hidegség váltotta fel a forróságot. Felegyenesedett, összerándult, és gyorsan meghúzta a nadrágját. A lány nem mozdult a tróntól, lábai még mindig széttárva voltak, egyesülésük nyomai csillogtak a combja belső részén és az alatta lévő sötét kövön.
Szeme csukva volt. Furcsa, sebekkel teli béke telepedett az arcára.
– Az ajtó a térkép mögött – mondta halkan, rekedtes hangon. – Egy folyosóra vezet. Felvisz a hálóterembe. Harmadik ajtó jobbra. Ott alszik.
Bruce rábámult, elméje kitisztult, a tettének – és annak a komor valósága, amiért jött – újra fókuszba került. Nem köszönte meg. Ebben a párbeszédben nem volt hála.
Megfordult, és a padlón lévő berakásos márványvilág felé indult, megtalálva a szinte láthatatlan varratot, amiről a lány beszélt. Ahogy kinyitotta a rejtett ajtót, a hangja ismét megszólalt, halk, de tiszta.
„Néha egy denevérről álmodik. Nem tudja, miért.”
Bruce megállt, de nem nézett hátra. Belépett a sötét folyosóra, és az ajtó becsapódott mögötte, magára hagyva a lányt a hideg, fekete trónon.