Chapter 41: Scene 1
A Denevérbarlang csendje nem volt üres. Egy viszkózus, élő dolog volt, sűrű Talia jázminjának illatától és saját szégyenének hideg, fémes szagától. Bruce sokáig lógott az X-kereten Alfred távozása után, a takaró néma vádlóként hevert a padon. Csuklói felsérültek a bilincsek alatt, teste a fájdalmak térképe volt – a mély, kimerült lüktetés az ágyékában, a tüzes feszültség a vállában, a nő kezének fantomszorítása a heréin.
Végre koncentrált, átlélegezve a maradék kémiai ködön és a megaláztatás egyre élesebb mérgén. Egy sor kontrollált, fájdalmas összehúzódással kificamította a jobb hüvelykujját. A pattanás száraz, émelyítő hang volt a csendben. A lazulás minimális volt, de elegendő. Kiszabadította a kezét, összeszorította a fogát, miközben a bőr leszakadt a megerősített acélról. A bal bilincs kevesebb sérüléssel követte. Térdre rogyott a hideg sziklán, beszívva a levegőt, ami még mindig vitte a lányt.
Gépiesen öltözködött. A mozdulatok – a taktikai nadrág felhúzása, az öv becsatolása, a szakadt ruha cipzárjának felhúzása – olyanok voltak, mintha egy másik férfi testét programoznák. Felvette a takarót, zsibbadt pontossággal összehajtotta, és a padra helyezte. Az audioadó a konzolon ült, egy apró, sötét rovar. A csizmája sarka alá préselte.
– Uram. – Alfred hangja a kőlépcső tetejéről hallatszott. Nem ment el. Figyelt minket. – A járműve elő van készítve.
„Nem én kértem.”
– Nem – mondta Alfred, hangneme hízelgőbb volt, mint a barlang medencéjének hangja. – Nem tetted.
Bruce megfordult. Az öregember arca a csendes kétségbeesés emlékműve volt. – Hol van ő, Alfred?
„Követtem a bőr alatti nyomjelzőt, amit az Arkham-ügy során beültetett belé. A jel álló. A régi Keefe Motors épülete a Diamond Districtben. Ipari alagsorok.” Alfred szünetet tartott. „Kétségtelenül csapda.”
– Igen. – Bruce már a szekrények felé indult, és szakadt öltönyét egy tiszta, merev és merev anyagra cserélte.
„És te belesétálsz.”
Bruce felcsatolt egy új övet, és az ujjaival gépiesen átvizsgálta az összes rekeszt. „Nála van a fiam.”
– Ő a fiad anyja – helyesbített Alfred éles szavakkal. – Egy megkülönböztetés, amit hat hónapig próbáltál elkerülni. Ez nem egy visszakereső küldetés. Ez személyes elköteleződés.
Bruce megállt, kezében a csuklyájával. A fehér lencsék visszaverték a barlang halvány fényét. „Ha nem megyek, idehozza. Beleszövi az alapozásba. A sírását fogja örökre háttérzajként használni. Véget kell vetnem ennek.”
„Melyik rész vége?” – kérdezte Alfred, de Bruce már le is húzta a motorháztetőt, a kérdés elveszett a megerősített szövet suttogásában.
A Batmobil rekedt morgásként robogott a földalatti alagutakban, majd néma fantomként az eső áztatta utcákon. A Keefe épület egy megfeketedett fog volt a csődbe menő vállalkozások sorában. Három háztömbnyivel arrébb egy tetőablakon lépett be, átszelve a rothadó háztetőket, árnyékként egyre mélyebb árnyékba vérezve.
Az alsó szint nem az volt, amire számított. Nem voltak Orgyilkosok Légiója őrök, semmi látható védelem. Csak egyetlen, megerősített ajtó egy omladozó parkolóház végében. Nyitva volt. Hívogató.
Kinyitotta.
Először a szag csapta meg. Öreg bőr, méhviasz, és alatta a vér rézszínű árnyalata – régi, de nem feledett. A szoba egy boltozat volt, a falakat csiszolt obszidián borította, amely egyetlen vastag gyertya halvány fényét verte vissza. A padlót vastag, fekete szőnyegek borították. És középen, egy emelt emelvényen egy ágy állt. Hatalmas volt, egy fekete selyemből készült tabló, fejtámlája kavargó, absztrakt formák faragott remekműve, amely minél tovább nézte, annál inkább az al Ghul-dinasztia démonfejének jelképévé változott.
Talia az ágy mellett állt, háttal neki. Ugyanabból a selyemből készült, hátul nyitott köntöst viselt. A gyertyafény táncolt gerince görbületein, vállának tökéletes izmain. Épp sötét italt töltött két kristálypohárba.
– Tovább tartott, mint gondoltam – mondta anélkül, hogy megfordult volna. – Az érzelmi bénultság tizenkét percig tartott a tervezettnél tovább. A bűntudat nehezebb horgony, mint gondoltam.
Nem mozdult az ajtótól. – Hol van Damian?
„Biztonságban. Egy dajkával, akinek a vérvonala tisztább, mint a tiéd.” Végül megfordult, és egy poharat nyújtott felé. Haja leengedve, vállán tintafolyam folyt. A köntös tátongott, felfedve a mellei közötti árnyékos völgyet. „Igyál. Szükséged van rá.”
„Nem társasági megbeszélésre vagyok itt.”
– Ugye? – Kortyolt egyet a saját poharából, tekintetét le sem véve a férfi csuklyájáról. – Mobilizálhattad volna a szövetségeseidet. Elküldhetted volna a Denevérjelet meghatalmazottakon keresztül. Taktikai támadást indíthattál volna. De egyedül jöttél. A hálószobámba. Mit jelent ez neked, Bruce?
Azt súgta neki, hogy veszélybe került. Mindent elmondott neki, amit tudnia kellett. Belépett, az ajtó sóhajtva becsukódott mögötte. A csuklyát rajta hagyta. Ez volt az utolsó páncélfoszlánya.
„Vége a játéknak, Talia. Elmondtad, amit akartál.”
– Mi értelme ennek? – Letette a poharát, és odalépett a férfihoz, a selyem susogott a bőrén. – Hogy van egy gyereked? Tudtad. Hogy kívánsz engem? Ezt a sivatag óta tudod. Hogy össze tudlak törni? – Megállt egy lépésnyire tőle, elég közel ahhoz, hogy a férfi érezze a teste melegét. – Ezt még csak most kezded tanulni.
A keze gyorsan mozdult, de a férfi készen állt. Elkapta a csuklóját, egy hüvelyknyire a csuklya kioldó mechanizmusától. A másik keze már ott volt, egy pontos ütés a bordái alatti idegcsomóra. A férfi szorítása megingott. A nő leemelte a csuklyát, és az halk puffanással a padlóra hullott.
Arca csupasz volt, izzadt, emberi. A nő elmosolyodott, ajkai őszintén fürkészően fintorogtak, de melegségérzet nélkül.
– Ott van – suttogta. – A férfi az emlékmű mögött. Ujjai végigsimítottak az állkapcsán. – Harcolni jöttél. De nem akarsz harcolni. Feloldozást akarsz. Azt akarod, hogy megmondjam, rendben van, hogy belém jöttél. Hogy rendben van, hogy tetszett.
„Én nem…”
Csókja elhallgattatta. Kemény volt, követelőző, csupa fog és birtoklás. A lány beleharapott az alsó ajkába, amíg a férfi meg nem érezte a vér ízét, majd a nyelvével csillapította. A férfi kezei a csípőjére vándoroltak, de hogy el akarja-e tolni magától, vagy közelebb húzza, azt nem tudta volna megmondani. Köntösének selymessége anyagtalan volt, alatta a teste forrósága abszolút volt.
Megtörte a csókot, és a férfi szájára lihegve megtörte a levegőt. „Hazudj magadnak. Ne nekem. Éreztem téged. Minden kibaszott pulzusodat. A kudarcodat belém zúdítottad, és vereségnek nevezted. Megadás volt.”
Hátralökte. A férfi megbotlott, és a vádlija az ágy szélének csapódott. A selyemre esett, az anyag hűvösen és csúszósan simult a nyakához. A nő egy pillanat alatt rávetette magát, térdei a bicepszét szorították, súlyát szakértő módon elosztotta, hogy erőfeszítés nélkül mozdulatlanná tegye. Az ágynemű egy rejtett redőjéből nem köteleket húzott elő, hanem karcsú, brutális láncokat. Hideg, rugalmas acélból voltak, bársonnyal bélelve, ami mit sem enyhített a céljukon.
Erőlködött, de a nő pozíciója kifogástalan volt. A nő egy láncot tekert a jobb csuklója köré, átfűzte az ágy fejtámlájának bonyolult mintázatán, és egy kattanós zárral rögzítette. Megismételte a bal csuklójával is, miközben a férfi karjait a feje fölé nyújtotta, teste pedig áldozatként feküdt a sötét selyemre.
– Odakötöztél egy szerszámhoz – mondta, miközben végigsimított a férfi mellkasán, a szimbólumon, egészen az övcsatjáig. – Egy örökséghez kötlek. – Kioldotta az övet, felhúzta a cipzárt, mozdulatai klinikaiak voltak. Lehúzta a kosztümöt a combjáig, felfedve őt. A levegő hűvös volt, de a bőre égett. – Látod a különbséget?
Már így is kemény volt. A szégyen olyan volt, mint egy tűz a gyomrában. A lány természetesen látta. Smaragdzöld szemei csillogtak a gyertyafényben, miközben simogatta, szorítása erős volt, ahogy felfelé irányuló mozdulatra megcsavarodott.
– A tested egy igazi kurva – mondta halk, izgató, obszcen hangon. – Még akkor is könyörög, amikor az elméd sikoltozik.
Felkelt róla, és lerázta a válláról a selyemköntöst. Az ott tócsázott a lábánál. Meztelen volt, valami régebbiből faragva, mint a márvány. A gyertyafény imádta mellének íveit, hasának lapos síkját, alatta a sötét háromszög alakú hajat. A férfi arca fölé térdelt, egyik térdét a feje két oldalán pihentette.
– Majd megtanulod a helyed – mondta, lehajolva a székét. – Mielőtt elfoglalnád a helyed, szolgálnod kell.
A puncija centikre volt a szájától. Az illata pézsmás volt, gazdag, teljesen a lányé. Elfordította a fejét, összeszorított állkapoccsal.
Megragadta a haját, és hátrarántotta a fejét. „Nézd csak! Erre teremtettek. Ezért jöttél.” Ráharapott, de nem a férfi szájára, hanem az arcára, az állára, nedvességét a bőrére kenve. Forró volt, nedves, és az illata elviselhetetlen. „Érezd meg, amiért felelős vagy. Ízleld meg a fiad eredetét.”
Egy heves rántással felegyenesedett, és a férfi szájára hullott.
Tompa, fojtott nyögéssel tört elő. A lány előrelendült, redői szétnyíltak az ajkai között, csiklója kemény és követelőző volt a nyelvén. Nem kérdezett. Elfogadta. Lassú, könyörtelen ritmussal kefélte az arcát, combjai a fejéhez szorították, nyögései vibráltak a koponyáján.
– Használd a nyelved, te rohadék! – parancsolta rekedtes hangon. – Tudod, hogyan kell. Hívj ide. Ez az egyetlen kulcs a láncaidhoz.
A megaláztatás sötét, hömpölygő izgalommal harcolt. Csapdába esett, élő játékszerként használták, farka lüktetett a gyomrában, a saját bőrére szivárgott. Engedelmeskedett. Nyalogatta, szopta, a feszes, duzzadt gömbre koncentrált, ahogy a lány rajta lovagolt. Elveszett a folyamatban, a nyers, sós ízében, a combjaiban egyre fokozódó remegésekben.
Elakadt a légzése. Mozdulatai szaggatottá, kétségbeesetté váltak. Még erősebben nyomta magát a férfi szájához, torkából egy szitkozódás szakadt fel. Teste összeszorult, ritmikus lüktetések sorozata csapódott a nyelvéhez, majd felkiáltott, tiszta, brutális diadallal.
Előredőlt, kezeit a fejtámlára támasztotta a férfi megbilincselt csuklója felett, verejtéke csöpögött a mellkasára. Lihegett, összeszedte magát, majd hátralökte magát, és lecsúszott a testén. Sima volt, ragyogó, győzedelmes.
Nem állt meg. Megragadta a férfi farkát, megfelelő szögben tartotta, és egyetlen sima, mély simítással rásüppedt.
Felkiáltott. Az érzés vakító volt. Miután megsértette a száját, a lány forró, bársonyos szorítása körülötte lenyűgöző megkönnyebbülést és mélyebb kárhozatot jelentett. Olyan nedves volt, olyan feszes a saját orgazmusától.
– Most pedig – sziszegte, miközben mozogni kezdett, újonnan talált őrülettel meglovagolva a férfit. – Most már a tiéd lehet. Ez a jutalmad. A jóságodért.
Hátradőlt, kezeit a férfi combjára tette, mintha erőt akart volna adni neki, és önfeledten kefélte. Csípője minden egyes mozdulata