Chapter 31: The control.
Az obszidián folyosók olyanok voltak, mint az erek, amelyek egy végre lecsendesedett szívből vezetnek el. A levegő melegebb és szárazabb lett, szantálfa és lámpaolaj illatát árasztva vér és nedves kő helyett. Bruce kísértetként mozgott bennük, újra összerakott ruhája üreges páncélként ölelte körül izmait, amelyek mély, szokatlan fáradtságtól sajogtak. Nem a harc megterhelése volt. A megadás anyagcsere-adóssága.
A szobái nem olyanok voltak, mint amire számított. Nem egy cella, hanem egy uralkodó lakosztálya. Vastag, mélybordó és arany perzsa szőnyegek nyelték el a lépteit. A csiszolt bazaltfalak visszaverték a vas üstök alacsony lángját, ami egyszerre tágasnak és meghittnek hatotta a szobát. Az uralkodó illat a bőr volt – régi, ápolt bőr az egyik falat szegélyező kötegekből –, és alatta az a mindig jelenlévő fémes élesség, mint egy ki nem lógó erőszak ígérete a levegőben.
Egy hegybe vájt keskeny ablaknál állt, sziluettje kivágódott a csillagos sivatagi éjszaka hátterében. Megfürdött. Haja nedves, fekete zuhatagként hullott le egyszerű selyemköntösének hátára. Egy karcsú pohárban tartotta, érintetlenül borostyánszínű italnak tűnő valamit.
– Még mindig itt vagy – mondta rekedtes hangon.
„A lábad alatt a föld az enyém, szerelmem. Mindig itt vagyok.” Nem fordult meg. „Gotham várhat még néhány órát. A káosz megmarad. Mindig is az volt.”
Levette a csuklyát. A hűvös levegő izzadságtól nedves arcát megkönnyebbüléssel töltötte el. Letette egy sötét, csiszolt fából készült asztalra, egy elfeledett isten jáde szobrocskája mellé. A mozdulat veszélyesen bensőségesnek érződött. „A leckét átadtad. A lényeget elmondtad. Mi mást lehetne még tudni?”
Most megfordult. A tűz fénye megvilágította arcának síkját, szeme kifürkészhetetlen zöldjét. Semmi diadal nem látszott rajta. Csak számítás. Mély, nyugtalanító derű. „A lecke előfeltétel volt. Ez a tanterv.”
Lassan kortyolt egyet, tekintetét végig a férfié volt. – Bennem hagytál valamit. Az arénában. Emlékszel?
Hideg gombóc formálódott a gyomrában. Emlékezett a nyers, sikoltozó parancsra, arra, ahogy a teste kifejte, a követelésre. Egyetlen, feszült bólintással válaszolt.
– Megtaláltam – mondta olyan közömbös hangon, mintha az időjárásról beszélne. Kezét a hasára helyezte, a selyem fölé. – A Démonfej és a Denevér leszármazási vonala. Egy új dinasztia. Miközben beszélünk, növekszik.
A világ nem dőlt meg. Megdermedt. A parázstartó sercegése, a szél távoli sóhaja a hegyen keresztül – minden hang elszállt, helyét tomboló fehér csend vette át a fejében. Minden stratégia, minden eshetőség, minden kibaszott terv elpárolgott. Ez lekerült a térképről. Ez a rémálmok terepe volt.
„Hazudsz.” A szavak automatikusak, rekedtesek voltak.
Mosolygott, ajkai vékonyan íveltek. Átment a szobán, a selyem susogott a bőrén. Megállt közvetlenül előtte, megfogta a csuklóját – nem erővel, de kérlelhetetlen bizonyossággal –, és kesztyűs tenyerét a hasa aljára nyomta. Meleg volt. Semmit sem érzett alatta, csak a feszes izmot. Nem rezzent, nem változott. Mégis maga a cselekedet egy másik rend megsértése volt.
„Nem hazudok az alapokról. Csak a kitüntetésekről.” – A nő közelebb hajolt, lehelete meleg volt a férfi fülében. „Apa vagy, Bruce. A férfi örökségének biztosítására a leghatékonyabb mód, ha közvetlenül a vérébe szőjük. Gothamért meghalnál. Most azt kell megfontolnod, hogy miért élsz. Mit engedsz élni.”
Düh. Tiszta, megtisztító düh, forróbb, mint az aréna megaláztatása. Megcsavarta a csuklóját, kiszabadítva a szorítását, másik keze pedig előrelendült, ujjai a torkára fonódtak. Hátát a hideg kőfalnak nyomta. A pohár kiesett a kezéből, és a szőnyegen szilánkokra tört. Nem ellenkezett. Felnézett rá, pulzusa dübörgött a hüvelykujján, arcán intenzív, szinte tudós kíváncsiság tükröződött.
– Azt hiszed, ez egy lánc? – kérdezte rekedten, de határozott hangon. – Ez az egyetlen igazi egyesülés, ami valaha is létrejöhet. A te igazságod. Az én elszántságom. A gyermekünk lesz a tökéletes eszköz. Törhetetlen.
„Ez egy élet. Nem egy hangszer.” Kiköpte a szavakat, arca centikre volt a lányétól.
„Minden élet egy eszköz. Némelyiket csak rosszul kezelik.” A kezei felemelkedtek, nem azért, hogy elrángassa őket, hanem hogy megállapodjanak a mellvértjén. „A haragod a terv része. Engedd szabadjára. Vagy csak azt tudod, hogyan kell összetörni a dolgokat? El sem tudod képzelni, hogyan kell valamit építeni?”
Még erősebben szorította. Látta az orrlyukai enyhén kitágult arcát, az arcán a halvány vörösséget. Kitörhetné a nyakát. Vége az egyenletnek. Steril, sebészeti megoldás.
Elengedte őt.
Élesen beszívta a levegőt, egyszer köhögött, és felemelte az ujjait, hogy masszírozza a torkát. Már kezdett kinőni egy zúzódás. Felvillanyozottnak tűnt. „Tessék. Látod? Az első szülői áldozat. Megkímélted az anyát a gyermek kedvéért. Az ösztön olyan hatalmas tanítómester.”
A düh átalakult, valami sötétebbé, zsigeribbé olvadt. Éhség volt, szükség, hogy megtörje ezt a nyugalmat, hogy bebizonyítsa, ez, legalábbis ez, még mindig egy tranzakció közöttük, nem valami groteszk genealógia kezdete. Megragadta a köntösének övét, és megrántotta. A selyem könnyen elszakadt, tócsába gyűlt a lábánál, meztelenül hagyva a tűz fényében. A teste változatlan maradt – a feszes has, a sima izom, a sebhely, amelyről tudta, hogy egy réges-régi küldetésből ível a csípőcsontja felett.
Hátrahúzta a hatalmas, alacsony, fekete ágyneművel letakart ágy felé. Nem volt benne csábítás. Támadás volt. Lenyomta a prémekre, saját páncélja durva, eldobott darabokban hullott le róla – a mellvért, a kesztyűk, a csizmák –, míg végül csak egy férfi maradt belőle egy szakadt alsóruhában. A lány figyelte, lábai nyíltak, egyértelműen hívogatóan, szeme gonosz helyesléssel csillogott.
– Igen – suttogta. – Mutasd meg, hogy ez minden, amid van. Ez az állatias reakció. A dühödet csapd belém. Csak mélyebbre növeszti a gyökereket.
Egyetlen brutális csapással beleütközött. Vizes volt – mindig készen állt, ez a fiziológiai tény csak fokozta a férfi dühét –, de feszesen állt, ellenállt dühös testének. Felkiáltott, éles, őszinte hangon, és körmei véres vonalakat véstek a férfi hátába. Büntető ritmust ütött meg, minden döfés a fájdalmat, a büntetést, a kitörölést jelentette. Az ágykeret nyögve csapódott a kőfalnak. A nő sarkai a férfi derekába vájtak, egyre mélyebbre húzva őt, és az ő erőszakosságával párosulva tette a dolgát.
– Ez a fogadalmad? – gúnyolódott, hangja elcsuklott a férfi mozdulatainak erejétől. – Hogy egy jövőt a saját kegyedbe taszíts? Nem teheted. Már ott van, te hülye, nagyszerű rohadék. A véremben van. A csontjaimban. Minden alkalommal, amikor belém gyere, csak megszenteled a földet.
Gyűlölte. Gyűlölte a gyomrában kavaró gyönyört, ahogy a teste szorosan köré fonódott, és egy olyan tetőpont felé húzta, ami vereségnek tűnt. Kezét a szájára szorította, elhallgattatva. Szeme az ujjai fölött csillogott, a megerőltetés és a diadal ki nem hullatott könnyeitől csillogva. Saját megkönnyebbülése egyre erősödött, egy kataklizmaként vonult vissza, amit már nem tudott visszatartani. Kirántotta a kezét.
– Nesze! – morogta, a szavak nyers, hamisítatlan vágyból fakadtak. – Nesze minden kibaszott cseppet. Ez minden, amit valaha is kaphatsz tőlem.
Remegő üvöltéssel érkezett, belecsapott, teste az övébe omlott, ahogy a hullámok átszakították. Érezte, ahogy a nő orgazmusa következik, egy sor éles, belső szorítás, ami teljesen kifacsarta.
Hosszú percekig csak a szakadozott lélegzésük hangja hallatszott. Szex, izzadság és bőr szaga töltötte be a szobát. Legördült róla, és az árnyékos mennyezetet bámulta. Haragja heve kiégett, hideg hamut és ásító, lehetetlen valóságot hagyva maga után.
Keze megtalálta az övét a sötétben, ujjai birtokló vágyakozással fonódtak össze az övével. – Az irány kitűzve – mondta halkan, rekedtes hangon. – Dühönghetsz az áramlat ellen, vagy megtanulhatod kormányozni a hajót. De az utazás elkezdődött. A fiunk várja az apját.
Nem szólt semmit. Kiszabadította a kezét, felállt, és elkezdte összeszedni a páncélját a padlóról. Minden egyes darab nehezebbnek érződött, mint korábban. Miközben az utolsó kapcsot is bekapcsolta a csuklyán, arcát ismét ikonná változtatva, még utoljára ránézett. A lány a szakadt selyem és szőrmék között feküdt, egyik kezét a hasán pihentette, mint egy hódító a saját maga építette mezőn.
Szó nélkül távozott. A labirintusszerű járatok visszavezették a felszínre, az üres sivatagba és a várakozó Denevérszárnyhoz. Ahogy a gép felkapaszkodott a hajnali égboltra, Gotham látképe csipkézett árnyékként rajzolódott ki a horizonton, az igazság a csontjaiba ivódott, hidegebben, mint bármely hegyi kő.
A háború örökre megváltozott. Az ellenség már nem volt odakint. Itt volt bent. És egyre csak nőtt.